Balsamo kedvenc versei
Jöjj, szeretetnek Lelke
a nagy magasságból,
hulljon ránk a Nap tüze
szentnek kosarából.
Leó, a vén oroszlán
A vándorcirkusz porondján
Nem szerepelt, mert mióta
Ráharapott egy bohócra,
Lecserélték a medvére,
Száműzték a ketrecébe.
Fűszálakon
harmatcseppek,
gyöngykalárist
fűznek össze.
Egy küzdelmes sors
Udvarhelyen született székely édesapám,
Árvaságra jutott igen nagyon korán.
Árvaházban élte gyermeki éveit,
Nem volt olyan rokon, ki őrajta segít.
Befutott a kicsi nyúl
az erdőbe,
tojásokat hozott ki
a legelőre.
Amikor a költő végleg leteszi a tollat
Amikor a költő végleg leteszi a tollat,
többé már nem hoz új rímeket a holnap.
Csend öleli körbe megfáradt lelkét,
s a föld magába fogadja meggyötört testét.
Halottak napja után
Hazament a család,
elmentek a hűséges régi barátok,
szétszéledtek a bámész képmutatók...
Siet az ősz,
hova siet,
a kerge szél
jól megkerget.
Most egy kicsit változik a kép
Akkor is mindegy ha ó mennyire szép
Töröljétek bár gondolataim
Nekem nem változnak meg holnapjaim
Ledöntve a tető,
bár állnak a falak,
a régi kis házból
még éppen hogy maradt.
Hatvanöt éves lettem én,
évekbe fúlt halvány remény.
Ej, vén legény,
ej, vén legény.
Ajándék-kosárba
Karácsonyfán díszeket,
figurákat, mézeset,
fahéj-illat bódítót,
szaloncukrot, mogyorót...
Vagyok, aki voltam,
Mégis megváltoztam.
Az vagyok, aki eddig,
Csak lelkemben több fájdalom vergődik.
Ó, napsugár, mi simogatod arcomat, egy kéréssel nézlek,
könyörgöm, vidd el hozzá fáradt, tépett lelkemet.
Simogasd meg beteg, fáradt testét,
add fénykezed, simogasd meg, mintha én lennék.
Hajdan nem volt fals átirat,
szívekben élt a fő erény,
gyertya égett, meg áhítat,
és költőt szült a költemény.