Arnold kedvenc versei
Láttam, de nem mertem.
Láttam, de nem mentem.
Láttam, talán látott.
Láttam, némán állt ott.
Nekem, ó, ha lenne,
Ó, ha lenne nekem,
Ha, ó, nekem lenne,
Ha lenne, ó, nekem...
Szótlan csobogó, lágy sodrású patak,
hegyek közt némán bolyongó, hallgatag.
Ó, ha nekem lenne,
Be nagyon szeretném!
Reggel, délbe, este,
Folyton megköszönném.
Adjon Isten minden jót!
Szomjas földnek áztatót
Csirát az ültetett magnak
Friss hajtást erdei vadnak
Virágport a méhecskéknek
Kaptárakba csordult lépet
Kalászokba duzzadt magot
Tiszta vizű hűs patakot...
Keresed az éjjelek értelmét
és tudod megéri az ébrenlét
hogy tíz tizenkét
nap múlva újra az övé légy
mert csak így teljes
a halál előtti lét
Aztán újra továbbmégy
és eltelik egy hét...
Futtatom az időt,
mint srác az utcalányt,
pénzt sürgetek, hogy
legyen jó néhány,
amit eltehetek,
vagy kiadhatok,
de nem szaporodnak
szegény forintosok.
Hogy szerelembe estem ott,
azt éppenséggel tudhatod,
hisz olyan szép volt az a nap,
amikor megalkottalak.
Hihetnék másként, színtévesztő módra,
a lényeg ugyanaz: van a tél, a nyár,
arcomon fest, ahogy bányászon korma,
ki mély alagutat tudatosan váj.
Múltbanéző
Ballagtunk az eperfás úton,
A szemünk egymásra ragyogott,
A nap lement, és a keleti égen
Előbújtak a csillagok.
Göndör fürtjeid barna vízesése,
Szemeid édes, szédítő mélysége,
Ajkaid csábos, égi mosolygása...
Erdő mélyén két kicsi bocs
szívrepesve várja;
Érni kezdjen szomszédjukban
végre a vadmálna.
Elképzelhetetlen, hogy ne képzelegjek,
mikor a nyár virágkoszorút fon az estnek,
a hársfa hárfaként zenget,
és örök melódiákra táncol
kedvem a lila akáctól.
Balázsi Rafaella (Luciferlánya)
Annyi dolog van a világon,
Ami boldoggá tehetne.
Egy jó könyv, egy forró tea,
Nyáron a naplemente.
Jobb adni, mint kapni, mondogatják sokan.
De annyi szent, hogy nem gondolják komolyan.
Adni, mindig adni... De honnan, kérdem én?
Aki mindig ad... tán` boldog lesz. De szegény.