Andris974 kedvenc versei
Tél van megint,
Mintha sose ment volna el,
Szinte hallom, ahogy liheg,
Oly hamar visszaérkezett.
Talán nincs semmim, amivel ebben
a roppant térben elétek álljak,
eldúdolván nektek az örömöt,
hogy szívetek ne nyomja a bánat...
Hétmilliárd ember a Földön
- egymást tépő vijjogó karvalyok -...
Pénz, pénz, hatalom mit ér,
hisz minden változik...
csak a bolond ember gyűjt,
az okos pedig álmodik!
Talán túl van, talán ideát,
honnét apám, anyám idelát:
az ígért menny, benne angyalok,
hol boldogan szólnak dallamok.
Keringőjét falevélnek
kíséri a napsugár.
Nevetésre elcseréllek,
gyermekmosoly mindig nyár!
Nincs, ki utat mutat,
Aki egy lehetőséget ad.
Vállamon keze, s úgy vezet,
Nem sebzi tovább sebzett szívemet.
Szürke kopott aszfalt
hitem gurul rajta
amit eddig befalt
már gyomromat marja.
Testemnek vállak ütköznek, ellöknek.
A füst megkábítja az embereket.
Fények táncolnak a bódult arcokon,
A dallam vezérel minden végtagot.
Emlékszem, nem is oly rég még kezemet fogtad,
Sosem hagysz el engem - emlékszel, ezt mondtad?
Csak egyszer hadd lássalak utoljára, bármit megtennék,
De nem kaphatom meg, s ez a tudat szívemben az ék.
Ó, apám!
Te erős vár, bástya, kőszikla,
ki irányt, utat, modellt mutattál,
a tenyereden vittél minket,
reád mindig büszkén felnézhettem,
hisz színaranyból van a szíved!
Élő vers vagyok, amit nem én kezdtem el.
Az első jel anyám szíve alatt fakadt.
Félig sajátja volt, amíg ki nem szakadt,
de boldogan adta... tudta, jóra nevel.
Újra érzem lelked repdeső vágyát,
Eljött a nap, mikor tudattad, tévedek.
A fájdalommal széttiporva feküdtem,
Párnám szívta szívem fájdalmát.
Egy reménykeltő pillanat,
Szívem máris nagyot dobban.
Csilingelő érzések járják át szívemet,
A szívem szárnyakat növesztett.
Csendülj,
csendesedj le.
Dugót ki a fülből.
A háborgást hagyd el
ott, ahol tanultad...
s bocsásd nekik meg.