Ametisz kedvenc versei
Ezer éve vártam
azt a mágikus, szép percet,
melyben te lettél a királylány,
s én pedig a herceg.
Fákra hajtja fejét az est,
már magányosul az árnyék.
Az öreg toronyóra rest,
s okát veszíti a szándék.
Hiszek a szemnek. Tavasz van.
Minden pillantás szerelmesebb.
Karodon végigáradok, ellengnék
rajta végtelen. Lehetnék kikeletedben
bimbó, ágadból kibukfenceznék
egy reggel, nevess, majd ámulj,
rügyedből szirmonként bomolnék
orrszöszödbe. Lehetnék fény...
ha angyalt látnánk itt a közelünkben
tollát tépnénk hamisnak kiáltva
hit nélkül az ember most mit sem ér
földi pokol már magába zárta
Égig érő lajtorjám
Végtelennek tart, ormán
Piciny csillag egyedül
Csodát játszik, hegedül...
(Férfiszemmel)
Baktatok este
lentről a hegyre,
fényeket lesve
futok feléd
szeplős égről kortyol mézédest az est,
mint katonák, sorakoznak a felhők,
a Hold mázban úszik, két kezével fest,
s az ég arcáról eltűnnek a szeplők.
Kék tüzes égre
fodroz a felhő,
parlagifű közt
kék nefelejcs nő,
mézes akácban
turbolyaernyő,
illata ánizs,
szórja a szellő.
Esteledik a világ. Kopott
napsugár fénye csillan
az üvegen. Lopott
idők anyagtalan teste illan,
s egybeolvad a végtelen horizonttal.
A hegy már csupán csak homályos, méla folt,
tavaszt sóhajt a sóvárgó gondolat.
Színes lesz lassan, mi nemrég szürke volt,
- a pillanat parányi bimbókat bontogat.
Csend beszélt az éjjel, hallgattam hangjait,
hogy feszíti széjjel szavak sallangjait.
Mélyükre nézve mond igen sok fontosat,
hol nincs, mi igézve fessen át dolgokat.
A gyenge lábak összerogyni vágytak,
előtte még az élet vitt, sodort,
de Ő keresztet hoz saját magának,
levenni rólunk szennyet és nyomort.
Míg dobban a szív, addig nincs vége,
éld az életed, a gondjaid tedd félre.