Ametisz kedvenc versei
(Férfiszemmel)
Baktatok este
lentről a hegyre,
fényeket lesve
futok feléd
szeplős égről kortyol mézédest az est,
mint katonák, sorakoznak a felhők,
a Hold mázban úszik, két kezével fest,
s az ég arcáról eltűnnek a szeplők.
Kék tüzes égre
fodroz a felhő,
parlagifű közt
kék nefelejcs nő,
mézes akácban
turbolyaernyő,
illata ánizs,
szórja a szellő.
Esteledik a világ. Kopott
napsugár fénye csillan
az üvegen. Lopott
idők anyagtalan teste illan,
s egybeolvad a végtelen horizonttal.
A hegy már csupán csak homályos, méla folt,
tavaszt sóhajt a sóvárgó gondolat.
Színes lesz lassan, mi nemrég szürke volt,
- a pillanat parányi bimbókat bontogat.
Csend beszélt az éjjel, hallgattam hangjait,
hogy feszíti széjjel szavak sallangjait.
Mélyükre nézve mond igen sok fontosat,
hol nincs, mi igézve fessen át dolgokat.
A gyenge lábak összerogyni vágytak,
előtte még az élet vitt, sodort,
de Ő keresztet hoz saját magának,
levenni rólunk szennyet és nyomort.
Míg dobban a szív, addig nincs vége,
éld az életed, a gondjaid tedd félre.
Még fagyos a táj, még reszket a patak,
csak a hold fénye világít az éj leple alatt,
még álmodik a remény, hogy rügy fakad az ágon,
természet és ember szívében az álom,
így múlnak a napok, hónapok, évek
az idő csak száll, és soha el nem téved.
A nagy Semmiben
van egy bejárat,
melyen átlépve a
Lélek előtt a Lét
múló formáin keresztül
minden elképzelhetőt
feltárhat.
Ahogy a két szemeddel nézel
Egyszerű természetességgel.
Jöjj, kedvesem, messze még a reggel,
ringass el engem szerelmes öleddel!
Sóhajoddal ölelj, hogy az ne fájjon,
legyen puha párnád éjszakai álmom!
Vannak csendek,
vannak percek,
üres szavak,
üres szívek.
Apró lépésekkel
félretolva avart,
friss leheletével
érkezett a tavasz.