19640122 kedvenc versei
Mikor ünneppé lesznek mind a hétköznapok,
új szárnyakat kapnak a fáradt őrangyalok,
nem zavar eső, nem bántja bőrömet hideg,
már nem érzem súlynak, amit vállamon viszek.
A lány a naplementét nézte.
A fiú pedig nézte a lányt.
Vörös volt a horizont, és
Mindkét huszonéves csak állt.
Ha hullna ismét a hó,
lankás lejtőkön hógolyóforgató,
szánok talpán sikítva csusszanó,
gyermekkacajban öröm hangadó.
El akarok innen menni,
De te nem akarod.
Csökönyös viselkedésed
Áldozata vagyok.
A vihar a jég koronáját fújja,
Lenn a kopár falvakat dúlja.
Tördelt ágak repülve sírtak a szélben,
Szilveszter éjszakáján az északkeleti részen.
Minden rosszban van valami jó,
Idén még talán esni is fog a hó.
Jól tudjuk, a sztrók nagy úr,
engem kapásból kiszúr.
Mit tehetek ellene,
rizikóit fékezem.
Hull a hó minden házra,
Vakítón fehér a tél ruhája.
Betlehemes rongyos ruhában
Koldus jár kántálva.
Friss fenyőág, fénylő fényfüzérek,
ropogó kandallóláng,
a meghittség szálljon ránk.
gondoljunk erre, mikor feladnánk.
Bíborszínű, barna testvérekkel utazom,
Lovaink nyerítenek a karaván nyomán.
Csend honol, és nyugalom.
Vén botommal a kezemben
Ifjúságom útjait keresem.
Hiányzik testemből a lelkem,
Csak az életem hideg falát leltem.
Holt csillag hullt a kopár tájra,
Hideg lelkem a zúzmarára,
Fájó szívem harmatjára.
Fordított pohár az égbolt,
ráhullnak porszem csillagok.
Bogárként zümmög a régmúlt,
édent hazudnak illatok.
Indul a nap, akár az egyszeregy,
talán egy-két felhő még ingatag.
Hamvas szilvák kék égbe ringanak,
a hajnali pára is mennybe megy.
Merengve ült a lány a Szajna-parton,
rózsaszirmokat sodort a víz,
kis fellegekben vöröslött az alkony,
s fényben állt a Louvre-piramis.