19580808 kedvenc versei
A legdrágább férfi
Amikor a hűs hajnal hasad,
messze visznek fakó réteken,
váltókon átcsattogó acélkerekek.
Amikor a harmat még pereg,
s összevissza kóborol a szél,
himbálóznak halovány felhő-szekerek,
hallok suttogó, kedves szókat,
halkan csendülő, vissza-visszatérő...
Anya
Nem beszéltünk róla,
csak tudtam, hogy érzem,
még jól emlékszem rá,
mikor szívre véstem
a neves napokon.
Az ősz nem hős,
De tetterős...
Ruhát ejtő,
Lenge nő!
Vakon születtem, így nem láthattam semmit.
Beszélni nem tudtam, nem ismertem senkit.
Még azt sem tudhattam, hogy egy szó mit jelent:
egy pontot csupán vagy talán a végtelent?
Késő októberi, sápadt napsugár
halvány levélről a sárgára száll,
az alma, a diólevél mind potyog,
termése nem volt, a kis mókus zokog.
Ha láthatnám előre
út porában lábnyomaim,
átugranék utazásom
útonálló, zord gátjain.
Járatlan még az út, amin egymagamban megyek,
Körülvesznek zöld mezők s magasra nyúlt hegyek,
A Nap kacsint délcegen, s átölel a világ,
Szívem, bár romokban, de porai közt virág.
Kopog az ősz
Messze bolyongó lelkem világán.
Az aranyló hold alatt
Szívem ablakán zokog a november hava.
Van egy talpalatnyi földrész,
Magyarország a neve,
erdeiben nincsen majom,
s nem lakja púpos teve.
Így érezz
Tapintással szeretni olyan,
Mint a szelíd szél,
Mely búzakalászok fürtjeihez
Finoman hozzáér.
Rideg kőkereszt
Búsan tekint a hantra.
Nem nő már virág
Vagy egy évszázada rajta.
Téli estén pattogó tűz ég a kályhában,
Jóleső meleg van nagyi fonójában,
Mutat nekem egy régi mesterséget,
Lányok művelték, mielőtt bekötötték fejüket
Utolsó sugarai nyári napnak
a vízhez álmodozni csalogattak,
halkan susogó nádszálak mögöttem,
bús dallamukra idézem emlékem.