Zsolnai Bianka Dorottya
Intermitálló
Madarak árnyékában létezünk.
Egészen addig, míg múlttá nem leszünk.
1000 -
Mily hatalmas ég kerekedett felém,
Ekkor hatalmas volt bennem a remény.
Az emberek ekkor kezdtek el hinni,
S hátukra feszítve keresztet vinni.
Csillagtalan éjnek éjjelén
Zongoraszó az mi életre kél
Érdes trillák harsogó ütemek
Hívják fel magukra a figyelmet
Kedves Égi Hatalom! Hallgasd imám!
Köszönöm, hogy az én életem vidám...
HANGOS csend, hol egykor zaj zengett,
ZOKOGÁS töri meg a rendet,
ÁM senki sem segítene,
KEGYELMES Úr Rá nem figyelne!
A szél csiklandozta az apró leveleket,
Amik az ősz közeledtével leperegtek...
avagy Tündérmese
Erdős rengetegben, fák odvában bújnak meg.
Kicsit őrültek, de sosem voltak álszentek.
Virgonc lelkük miniatűr testekbe zárva,
Kiszökni onnan is vagy ezerszer próbáltak.
Szerencsére nem megy nekik, - hála az égnek!
Mondjuk erről sokat mesélhetnének a vének.
Sírni kezdett, hisz egyedül érezte magát az éjben,
Nem gondolt arra, lehet, valaki elbújt a sötétben...
Már megunta az ébrenlétet
Végül is nyugovóra térhet
Citromsárga fényét felváltja
Egy káprázatos narancssárga
Mi jelent, hogy szeretem szerelemmel?
Hát... ezt kideríteni veszedelem!
De nem ígérem, hogy ki is derítem,
Én majd csak ezt az érzést közvetítem!
Előttem a tükör. Egy lány néz vissza rám.
Szólni nem szól. Néma lett. Elhallgatott már.
Oly törékeny, szemei barnák, őszinték.
Létét nem mások, csak angyalok őrizték.
A tükörsima égből egy fény kiszűrődik.
Mindenki a földön fejét törve tűnődik.
Mi történt? Eljött a vég? Mi ez a ragyogás?
Nem hallatszott ki más, csak hebegés-habogás.
Bíztam benned. Látom, hiába
futok vissza a nosztalgiába.
Már nem a régi önmagad vagy,
felül is kerekedett az agy.