Zsolnai Bianka Dorottya
vigyázz, mit tanítasz a gyerekednek
először húzták meg a hajam:
anyám betudta szerelemnek.
Hétvége jut a számra,
s lepedő takar.
Éjjel majd emlékszel a mára,
ha a fájdalom zavar.
Szürke szobák füsttel fűtve,
Emlékek patakja gyöngyözve,
Ezt pillanatom meg minden reggel
Keresztül az ablaküvegen
Nem gondolom úgy, hogy a múlt elmúlt,
Vagy, hogy minden megsárgult lap porba hull.
Nem válhat köddé a csillagos idő,
Hisz visszanézve olyan melengető.
De mi is az idő? Perc? Óra? Szakasz?
Bárhogy is, a jelen ellene szavaz.
...
Könnycseppekből szőtt fátyolon át múltnak rabjai
nézik egymást, miközben szólnak a csendnek hangjai.
Valahogy most sem értem, mi köti éppen hozzám...
majd végigsurran a peronon egy emlékfoszlány.
Rohanó világban gyorsuló ütem,
Hol van ehhez képest a bepárásodott üveg,
Mire kanyarintottam kezdődő betűimet?
A fény nem jött el, az ég is szürke.
Párás időben sétál egy ürge,
Ruhája pasztellszínekben virít,
A tejfehér köd orra előtt visít.
Ugyanazok a hibák évek óta,
Ettől lesz az ember idióta.
Az egyiknek az az oka, hogy szeret,
De úgy mondja ki, mint aki retteg.