Zsefy Zsanett
Lobog a tűz, mégis fázol. Jégcsap lett az éjjel.
Csillagtüskék incselkednek a marcona éggel.
Rádolvad, ha hajnalodik a bronzszínű nappal.
Derűs kéket darabokra hangrobbanás szabdal.
Azt hittem, hogy élek,
de csak a Nap lángol.
Néha megidézlek.
Mért vagy olyan távol?
jaj fiam a nappalok
végetnemérőek lettek
hajnaltól alkonyig
a kapu kitárt
csak a magány
látogat engem
Útközben, avagy elhalasztott párbeszédek
amíg kapaszkodna földbe égbe
rejtve ha segítségre szorul
mosolyát más grimasznak vélve
bánatát kimondatlanul hagyja...
míg szikrázó csillagoktól pezsgett az ég
esőcseppek doboltak a
part fövenyén
az éj karjába menekült a táj
de a nyári zápor ahogy jött
odébb is állt
míg a Hold vágyakozva nézett le a térre...
- valahol elrontottad -
pedig szimmetriára törekedtem
ha az egyik oldal kilógott
a másikon valamit hozzátettem
az artériában úgy akadt el mint
zajló folyón a ringatás ahol a
jégtáblákon vidáman csúszkáló sugarak
elmerülve majd felbukkanva részvétlen
incselkednek egymással és a világgal
Hajolj rám, éjszaka, úgy érintsen a csended,
nem zuhanok mélybe, ha velem maradsz.
a rohanás
az az átkozott rohanás
mintha letudni vágynánk még az életet is
mintha soha nem nyugvó vihar űzne
úgy kergetjük az időt
majd holnap majd azután
s közben szakad a tél bundája
tavasz könnyez...
a taposóaknák akár a tarack
kiirthatatlanul
minden nap egyre több lapul
várva a gyanútlan lépőket
hallgatózom. szíved csendes.
abban más már sosem fér el.
kitöltötted rég a teret,
mindenség vagy nappal, éjjel.
Égbe szakadt gyökereim hangján
Apám hangján
Míg földi létem hagyta, zsenge szálként
hozzám hajoltál: védjen angyalod.
e világ nekem már
vészmadár-csontvázak
test nélküli képek
s nem búzavirágkék
halál lett a társam
holló tetemében
nem maradt mellettem
csak egyetlen testvér...
anyám kis tulipános dobozából elillantak az évek.
kiszáradt tetején repedések szívták helyükbe a jelent.