Zelenka Brigitta
Ez itt nem a csalogány éve,
ropjuk a táncot vad zenére,
fölöttünk károgva, halljuk,
köröznek keselyűk, varjúk.
Hallgasd csak, felébredt,
nyújtózkodik a tavasz,
először csend, majd rezzen a hang,
s rejtett zöngésből dal fakad.
Sose láttam, de ott volt, tudom,
mikor a kín az agyamba robbant,
s szemembe csapott a fájdalom.
Elindult alant a föld, és korhadt
Édesanyádnak ringó kincse,
reménység-hajtás, üde fény,
milyen ős titok formált szépre,
ily tökéletesre, kicsi lény?
Jóság kellene, hogy tűnjön a gonosz,
amely lelket mérgez, testet ostoroz,
kissé több öröm és bánatból kevés,
üres szavak helyett valós érvelés.
Keze ölében két galamb,
vállára hull az estharang,
arcán a pilla rebbenő,
kályha duruzsol, szemben ő.
Amikor szárnya nő a csendnek,
S égi dunnából puha pelyhek
Ringnak kószán a földre le,
Szívet kitárni kellene...
Hószagú ködből függöny a fákon,
mögötte bújó sejtelem,
szelek-befújta, régi a lábnyom,
hazavezessen, engedem.
Rá gondolok már napok óta,
szemem előtt egy furcsa látomás:
felsír a hegedű, és egy régi nóta
Apám baritonján üzen ideát.
Mióta már, hogy Adventkor
előttem üdvözlet-csokor:
halomba nőtt képes bála,
csillagos, címzésre várva...
Őszi üzenet K.-nak
Elhalkuló dalát hallod-e a nyárnak,
míg puha-zizzenve lombuszályból szállnak
arany-moll akkordok, s ez a haló szépség
még zeng, és fölötted kifeszül a kékség?
Aranylángú emlékekből
ködbe szövök ma perceket,
beleszövöm az ősz` tájba
azt is, amit már nem lehet...
Amíg elindulhatsz
járművel vagy gyalog,
s az út menti fákon
zöld reménység ragyog,
melletted az árok
gyermekláncfűt terem,
hömpölygőn elkísér
a folyó sejtelem...
Földbe gyökerezve
az értelem dermedt,
az akarat béna,
ösztönt ő sem rettent,
mintha itt mindenki
háborodott lenne,
önnönpusztulásra
hűségesküt tenne...