Zelenka Brigitta
Csillagvirágos, bársony éj,
csenddé csitulj, ha ágyba tér,
puha lepellel átöleld,
bölcsőt ringasson lágy öled.
Örökségem, avagy a vén cukortartó
Örökségem a vén cukortartó,
kopott oldalán lila ibolyák,
puhán meglebben a fűszeres illat,
s feltárul belőle ódon, múlt világ.
Mert nem látjuk fától az erdőt,
s a szó is elvész, hogyha lárma,
nem lehet felhúzni jövendőt
homokos haza talajára.
Ködöt dajkál a völgy-karéj,
s a dal is lassan csendbe ér,
de míg a mennybolt óarany,
elmúlt perceket hasztalan
sajnálni, mégis jó nagyon
elringani a múlt-tavon,
mi volt és ami lesz talán
számbavenni, hisz oly parány...
Megkésett vers Anyák napjára
Anyám, a génjeink sohase hazudnak,
jelt vésnek jelenbe, tanúi a múltnak,
véred a véremben: kódolva a lét,
reám testált örök, ősi hagyaték.
Elnézem, ahogy szétragyog
mosoly a bársony arcodon,
csöppnyi ajkadon harmatfény
táncol s dalra kel, hallgatom.
Ez itt nem a csalogány éve,
ropjuk a táncot vad zenére,
fölöttünk károgva, halljuk,
köröznek keselyűk, varjúk.
Hallgasd csak, felébredt,
nyújtózkodik a tavasz,
először csend, majd rezzen a hang,
s rejtett zöngésből dal fakad.
Sose láttam, de ott volt, tudom,
mikor a kín az agyamba robbant,
s szemembe csapott a fájdalom.
Elindult alant a föld, és korhadt
Édesanyádnak ringó kincse,
reménység-hajtás, üde fény,
milyen ős titok formált szépre,
ily tökéletesre, kicsi lény?
Jóság kellene, hogy tűnjön a gonosz,
amely lelket mérgez, testet ostoroz,
kissé több öröm és bánatból kevés,
üres szavak helyett valós érvelés.
Keze ölében két galamb,
vállára hull az estharang,
arcán a pilla rebbenő,
kályha duruzsol, szemben ő.
Amikor szárnya nő a csendnek,
S égi dunnából puha pelyhek
Ringnak kószán a földre le,
Szívet kitárni kellene...
Hószagú ködből függöny a fákon,
mögötte bújó sejtelem,
szelek-befújta, régi a lábnyom,
hazavezessen, engedem.