Zelenka Brigitta
Magamban én már eldöntöttem
még akkor ott, az anyaölben,
ha nem is én, de génkényszerek...
Hallgat a múzsa, ömlik a könnye,
esőköpenye csupa rongy-cafat,
a csend kő-nehéz, ma gúzsbakötve
az elme mind, s tudatra köd tapad.
Alig hallani már róla,
esetleg vasárnap... Talán,
s most, Húsvétra virradóra,
ha valaki templomba jár.
Flóra ujjong, kicsi madáj!
s szaladna a rigó után,
majd megtorpan apró lába
fehér pöttyös csizmácskába`,
mert a madár, illa-berek,
már a nyárfaágon lebeg,
s kihívóan füttyög onnan
szerelemtől megszállottan.
Valahol az erdők mögött,
hegy tetején, fenyők között
üldögél a tél magában,
gyapjúsállal a nyakában,
gondolkodik, mit csináljon,
itt maradjon, vagy leszálljon
a völgybe, hol jámbor népek
most már nyugovóra tértek?
Minden út egyszer hazavisz
oda, hol gyermekkor-gyökerek
nyúlnak a földbe makacsul,
s láthatárt szeg az a hegy-kerek.
Istenem, még hadd maradjak,
szórjak hagyatékot magnak,
várjam a fényt, s ha rám zuhog,
őrt álljak itt, amíg tudok.
Advent
Szabad-e vajon még remélni a Jászlat,
hiszen szürke ködben ráng a csillag is,
hamis Hallelúján a hit már csak látszat,
s ál-istenházban a harang is hamis.
Lehet-e hinni még a Napnak,
ha puha fényét ráborítja
a kertre lent, s az égő, sárga
nyárfaág, mint bizalom hídja,
ível az ég és föld között?
Semmi se oly illanó,
mint a futó találkozás;
gyerekként játszunk a szóval,
s mintha nem lenne indulás...
Mintha eltűnne néha nyomtalan,
nem ér el hozzád már a Szó,
s míg vívod a harcod céltalan,
az utolsó fényt is felfaló
kétség húz kőfalat köréd.
Flóra unokámnak
Csillagvirág, csupa csoda,
fejecskéden napkorona,
hová mereng szemed kékje,
talán ki a virág-rétre?
Botját a kerti széknek támasztotta,
s könnyű sóhajjal törzshelyére ült,
kezét a kopott lájbin összefogva
ránk nézett, s arca felderült,
nem szólt, csak ült derűsen-bölcsen,
körülötte nyüzsgött a család,
s a kerti élet megszokott zajába
örömet szőtt a gyermekkacagás...