Zelenka Brigitta
Tengernyi mulandó percen át
ha eljönne az a régi nyár,
még egyszer, csak addig, bűvölőn,
míg kósza szél hajat szétzilál,
én ódát szőnék gyermek-boldogan
illó álmokból harmatszállal,
hol örök időkre vállamon
az almafa hűséget árnyal...
Villámos, mint az angyalok,
anya, én olyat akarok,
(na, jó: szeretnék, jól tudom)
lepke-haj lebben vállukon;
hajnalig, míg a pirkadat,
bekopog, s fények ringanak,
mire az árnyék tovalép,
olyan lesz bizony: csodaszép.
Mondhatnám: nem érdekel a világ,
eltorzult rendek dúlt világa,
aljas diktumok rendszere,
imák alkonya, átok szelleme,
könnyek ideje, mikor a salak,
hiába mosakszol, arcodra tapad,
ahol az önkény napjainkban
nézhetsz bárhova, itt van...
Szeretni kell az álmokat,
s fényezni csendes perceken
széthullt egészét a múltnak
akkor is, ha csak már sejtelem...
Látod, már megint itt vagyok,
lábam régi ösvényre talál,
hol mesét susog a tengeri,
és rám nevet a láthatár.
Tárd ki karod, még mielőtt
alkonyba roskad a Nap,
s a létcsapások nyomdokán
csupán hóba írt jel marad
utánunk, mint apró cinkenyom.
Édesanyám
Jöhetnek zordon fellegek,
fekete vihar
seperhet végig arcomon,
Te ott állsz mindig
a régi kertben
aranyba játszó alkonyon,
és üzened, ne féljek...
Írhatnék a nyár végi fényről,
kószáló álmok melegéről
puha kertben, ahogy a lombok
hűs árnyékában verset mondok,
csodálatról tengerszemekben,
kis keze, ha kezembe rebben,
hallgatnám a búgó-mély zenét,
mi elsodor mindent, mi szemét...
Emlékszel még a forró nyárra
álomországnak kátyús útjain?
Lángoltak mind a pocsolyák,
tűzben égett a zápor is,
bájoltak minket fenyvesek,
gyantaillatú lett a szerelem,
kezed hozzám bújt ölelőn,
bíbor kapuit az ég kitárta...
Millió rózsaszál
Kibomlik, mint egy rózsaszál,
érzed, szívedig ér a dal,
tágul a tér, és a kék madár
örömszárnyával betakar...
Uram, szabad kezed van
azt tenni, amit jónak látsz,
és legyen meg az akaratod,
ha magad is úgy akarod,
de szabadíts meg a gonosztól,
mert már az álmok is csak
piszkos fényekre tapadnak...
Valamit írni kéne mégis,
míg eloszlik ez a szürkeség,
széthullt gyöngyöket megkeresni,
köd mögött a csillagot lesni,
mint hitőrző, büszke jegenyék
Magot szórva, hajolva földig,
kerten, ha fényár végigömlik,
ott látom őt, lecsúszva vállán
kopott kendője, s aranysárgán
Azt akarom, szép, nagy legyen,
tündököljön fenn a hegyen
panorámával a tóra,
uramisten, váltsd valóra
álmaimnak titkos vágyát,
míg a bankot be nem zárják.
Apám, az álmok szétgurultak,
mint érett gyümölcsök
a réges-régi almafáról,
s tört útjain a hordozott múltnak
a kérdések is megfakultak.