Zelenka Brigitta
A hídra, hová alig pár hete,
vak víz fölött a mennybolt rászakadt,
most a fény zuhog, árad a heve,
s elönt patakot, berket, házakat.
Az ég ősrégi, szürke sziklatömb,
agyonnyom minden élőt s holtakat,
háztetőkre, a kopár fákra döng,
s vak víz fölött a hídra rászakad.
Aki belenéz a szépség fényébe,
akit a varázsnyíl szíven talál,
ahol halk dallam a sejtés zenéje,
s békével bélelt takaró a táj,
ott érezni csak, mikor a csend pihen,
s a fehér alázat Istenig ér,
hogy valami nagy, óriás-végtelen,
örök őserő megtart s elkísér.
Flórának születésnapra
Valahol az erdők mögött,
hegy tetején, fenyők között
üldögél a tél magában,
gyapjúsállal a nyakában,
gondolkodik, mit csináljon,
itt maradjon, vagy leszálljon
a völgybe, hol jámbor népek
most már nyugovóra tértek?
Nem is oly régen még ketten voltak,
kéz a kezében kapaszkodónak,
kávéillatban imádság-meleg,
s a biztonság, hogy az, akit szeret,
az idők végéig vele marad,
ragyogjon nyár, vagy zörögjön haraszt,
s nagy telek után, ha a kikelet
fecskéket röptet s rügyez színeket.
Mint kinyitott könyv, a régi út előttem,
elindulok újra, az irányt ismerem.
Zimankós ködben a fény is oly erőtlen,
de vezet a tied, az örök, Istenem.
In memoriam Szabolcs...
Rövidre szabott negyven év volt,
s oly törékeny benne a szépség,
csak a magány, s mélyére titkolt,
gyötrő kétség, zsenge reménység...
Mint tántorgó levelek,
lebegnek szavak
a föld fölött;
szárny-szegett,
rongyos koldusok,
éltető díszük
a múltba költözött.
Tulajdonképpen nem panaszkodom,
lakásom örök, hűséges kutyám,
s a szomszéd is köszönt ma délután.
Eltűnődik a roskatag idő,
rozsda párnára hajtaná fejét.
Bágyadt pillanat, sápadó fényben
mélabú hever, s könnyek szerteszét.
Mint őszi égen tovaszálló darvak,
suhannak fölöttem az évek el,
merengek, s valahol emlékharangok
kondulnak rezdülve, sejtelemmel...
Érzed-e még bőrödön a nyarat,
a zsongón lebegő, fátyolfinom mámort,
a menta fűszerét, s ha a szegfűillat
néha hozzád ért, és Nap tüzével átfont?
Ma csak neked írom a dalt,
mi minden, ami elmaradt,
a köszönet az értő szóért,
ha fáztam, a puha tenyérért,
ha rémálomban a karod
biztosan mindig átfogott,
a sok-sok apró pillanat,
meghittség diófánk alatt...
Kattognak alattam a kerekek,
repeső öröm és fojtó félelem
röptet szárnyakon, s bénítón szívbe mar,
mert szülőföld ez a tájék nekem.
Fizetni kell egyszer, ha eljő az idő,
lehetsz bár hitetlen, és lehetsz te hívő,
a bársony estekért és éltető napért,
a tiszta forrásért és hogyha dallam ért,
mikor csillagokba néztél szívdobogva,
s pillangószárnyalás bűvölt, tartott fogva,
és belélegezhetted fenyők illatát,
amíg melegített az apád-varrt kabát...