Zelenák Eszter
Minden nap az Édesanyák napja
Édesanyám, szépen kérlek,
Mosolyod ne érjen véget.
Ez a mai a Te napod,
Legyél víg és meghatott.
Feszült, mérges, búskomor állapot,
Józan fejjel gondolkodni képtelen.
Vad civódás magammal, fájdalom.
Jönne már az öröm, ami végtelen!
A haj hullik, akár az áprilisi hó.
Szálain az évek csúsznak alá
Egyenest a földbe,
Ahonnan nincs visszaút.
Mióta az eszemet tudom,
A tisztáson jártam-keltem,
Nem éreztem a veszélyt.
Ott semmitől nem féltem.
Az idő végtelen, gondolja a gyermek.
Inkább elsuhan, sóhajtja az öreg.
Megannyi év emlékbe csomagolva
Pereg le egy pillanat alatt búslakodva.
Este a fényes városban állok,
Elszédít a sok ember látványa.
Forog velem a világ, hátrálok...
Elborít az ellenszenvnek fátyla.
Kiről szól az én dalom,
Kihez száll a sóhajom?
Kit ölel a két karom?
Kedvesem.
Sötétségből előbújva körbenézek tétován:
Szemem megnyílt, s szívemben a fénysugár
Elnyújtózott, forgolódott, körbetáncolt örömében.
Kinyíltak a virágok is, csodás színben tündökölnek.
Amikor először megláttam,
Szívem húrja dalra fakadt.
Akkor a hidegben sem fáztam,
Minden gond messzire szaladt.
A Napnak sugara ahogy távozik,
Még utoljára megkapaszkodik
Az ablakpárkányban, és kukucskál
Befelé, hol egy szép zongora áll.
Csillogó szemekkel néztem én apámra,
Számomra ő volt a világnak királya.
Erős volt és bátor, ki semmitől nem félt,
A nehézségek ellenére pozitívan élt.
Fekete ég, fekete föld, fekete minden.
Az élet kegyetlen, olykor nehéz hinnem
Abban, hogy a sötétségre fény borul majd...
De most a képzeletem szabadon száll.