Zagyi G. Ilona
Azt álmodtam, a Föld vagyok,
anyám a nap, apám a hold.
Figyel rám jó anyám büszkén,
gyermekét mosolya csücskén.
Az éj, az utam titka volt.
Van neve, mégis idegen kórság.
Egy alakváltónak nevezném,
mely diffúz és zavaros szétszórtság
bennem és rajtam... úgy levetném,
s szeretném, ha már magamra hagyna,
vagy megnevelném, de idegen.
Mondanám, csak hétköznapi ember.
Hajnalban kel, vagy este indul,
s hogy megbecsüli-e őt a rendszer,
egy képzavar, mely ritkán tisztul.
Tíz éves a profil, s nem holmi arcátlan,
valóság ez, kérem, ahol egy bazár van
a képembe tolva, hiába a lakat,
böngészett előzmény átüt fészbukfalat.
Pünkösd van, ünnep... nyílik a világ
Covid
Pünkösd van. Ünnep, nyílik a világ
tereken, bárban... karantén nálam.
Tíz nap, azt mondták, vége...
szapora pulzus, levegő kéne
egyre több... a ténye, hogy kevés,
rémület a riadt szervezetnek.
Szelíd galamb pihen a régi kereszten,
hosszú árnyékában térdepel a csend.
Imája pillanat, békésen, görnyedten
a szél adja hírül, mit Isten üzent.
Folyik a víz, liccsen-loccsan,
szappan siklik, belecsobban.
A párkányon rigó topog,
óvatosan sereg-forog.
Fényes tollú, szép, fekete,
bekopog, hogy bejöhet-e.
Maradt egy "Szeretlek!", egy "Vigyázz magadra!",
egy ragaszkodó Én vágyódik szavadra.
Álomból hozott a jajszavam,
hozzá túlsúlyos gondolat
hűen tapad. Nem szándéktalan,
mert húz lefelé, bontogat;
mit, miért nem... értem, nem értem...