Zagyi G. Ilona
Egy fecsegő csóka
röpült fel az ólra.
Furcsa madármóka,
locsogó mondóka.
Vörös hátú, kicsi pocok
reggelente mindig kocog.
Nagy a füle, hosszú farka,
veszedelmes, éles karma.
Ma egy dallam szárnyra kap.
Csendül itt a nyitni kék.
Miért bújik el a nap?
Csalogatnák cinegék.
Levél zörren.
Surran csendben
egy pikkelyes,
szép-kék pettyes.
Kígyó volna?
Teknőc Béla
olyan béka,
nagy súlyt visel,
házat cipel,
csontos páncélt.
Elmondod mindennap, s elmondom én is...
nem kell, hogy legyen ok, semmi "Miért is?"
Nem kell hozzá ünnep, csak a késztetés,
míg van az a pillanat, hű szívverés
megtart, melenget... megérint, simogat,
míg hallod a szót, s hallom a szavadat.
Még mindig őrzöm azt a rózsát,
mint varázsát a pillanatnak.
Hűségét kimondott szavaknak,
s érzem a bódító illatát.
Nekem aranyhal kell,
van pár kívánságom.
Úgy, mint a mesében,
türelmes az álmom.
Terebélyes ágak között
bájos, kicsi akrobata,
a fa törzsén föl és alá
csúszik ide, csúszik oda.
Fa tetején
az őrhelyén
szép, nagy madár.
Vajon mit vár,
mint egy őrszem?
"Csak csendben, csak halkan, hogy senki meg ne hallja."
Hóba rajzolt nyűgöd olvad, eső elmossa.
Szétfut... lásd, elszivárog... árokban, patakban
semmivé lesz lassan, mint visszhang a haragban.
Csalogat a muzsikaszó,
s jelmezbe bújt mulatozó
hív. Hozd te is a batyudat!
Kövér, dagad a hangulat.
Olvadjon jég, fusson patak,
telet űznek nótás szavak.
Hogy tapad a puha hó!
Hamar kész a hógolyó.
Görgetem és forgatom,
hatalmasra hizlalom.