Zagyi G. Ilona
Nincs egyforma sors, de eltúlzott a véglet,
idill vagy borzalom, de csak egy az élet.
Megnyílik a földön, létezik a pokol,
ha Istent játszanak valakik, valahol.
Hófehér porcelán, elbűvölő csésze...
Emlékezni hív a múltnak töredéke.
Eltalált egy kő, én dobnék kenyeret,
a drágábból teljes kiőrléssel,
vagy valami biót, különlegeset
választanék némi töprengéssel.
"Az apák nem sírnak!"
Mondta elnevetve...
Mégis láttam könnyét,
hiába rejtette.
Rejtélyes öreg jár mezőkön, erdőkben,
kopott, zöld ruhában, viseltes cipőben.
A fején nagy kalap, a kezében botja,
különös vagyonát tarsolyában hordja.
Nemcsak gyereknapra
Lassan nyíló vágyak
lábujjhegyen járnak,
varázsolnak mesék
láthatatlan szárnyat.
Könyörgő felirat, betűk a peronon,
kiégett autón, vérfoltos betonon.
Öreg cserfák alatt avartakaróban
megbújik valami alig láthatóan.
Kinyílt a tulipán, nincs már meg a kertje,
robbanás romjait takargatja zöld,
hogy pusztító nyomait lassan befedje,
vigaszként kínálja vígságként a föld.
"Kell anyaszék!" szóltam,
ha ölébe bújtam,
"A legpuhább szék ez!"
a fülébe súgtam.
Készült rá a tavasz,
köszönt a színekkel,
keringő dallammal,
élő üzenettel.
Istenhez áldásért
esengő nemzetek,
ajkakon himnuszok
hazákért zengenek.