Zagyi G. Ilona
Forró, nyári villanások.
Tiszta kék, vágy, napszínűség,
kiteljesedő virágok.
Hűsítőt kér a szürkeség,
táncba hívnak jó barátok.
Bűnösnek látszom, vagy áldozatnak?
Amit rám adnak néha, furcsa gönc,
s hogy mivé avatnak, jón, ridegen,
megfizettem, de mégsem viselem.
A sajátom kell, nem baj, ha különc.
A mű forog szokott tengelye körül.
Életre kelnék... hát nyújtózkodom.
Szabályok-köztben létezem eszközül,
egy síró, nevető báb. Zsinóron.
Anyám adta, tanítgatta...
betűk, szavak... csak igazak.
"Őszinte légy", mondogatta,
"Hazugságtól széthullanak"
...én még most is hiszek benne.
Szemfényvesztés duplán,
s mindig jön egy hullám...
felszínen ringatja,
bódítja, nyugtatja,
míg lassan átázik,
hasad, reped, mállik.
Feslik a bimbó, nyílik a rózsa,
könnyeket szárít kelő nap róla.
Egy elengedett fóbia
Esteledik... Már alkonyat festi át,
aranyozza a zöldet, szürkét...
a víz tükrét ezüsttel vonja be.
Lépek... Múltból jövök. A jelenbe
cipeltem kicsi gyerek félelmét.
Ősz
A fák között járunk, fogom a kezét.
- Siessünk! - mondja - Akarok gesztenyét!
Figurákat készítek, meséseket.
Gesztenyekirálylányt s hozzá herceget.
Kell makk és kökény, piros galagonya,
barna, tüskés héj lesz majd a korona. -
Keresem az ösvényt, csetlek és botlok.
Kapaszkodnak belém indák és bokrok....
Az erdő zenéje
Találj rám, míg van út, mi idevezet.
Intek neked... karjaim feléd hajlók.
Itt nem találsz zárt kaput, csukott ajtót,
s terítek majd puha avarszőnyeget.
Neked játszom szeretetből.
Benne van a színes álmom.
Varázslat lesz minden cseppből.
Elröpítem. Messze szálljon.
Édes kis pofid
oly gyakran ragyog.
Kicsike vágyaid
felhőkre rajzolod.
Van nevem, arcom... tessék, én magam,
s hogy nem mérem súlyra minden szavam,
talán bűn... ítélet terheli.
Hangszín... meg-megszakadt fonalvégek.
Kötöm, bogozom, s hogy mennyit érnek,
nem számolom... Olcsón emberi.
Ábrák, körvonalak, mint sorskifestős vázlat.
A rám bízott színektől beszédessé válhat
a jelenített kép.
Csúf és szép. Vakító kék... fénylőn aranysárga,
megtört árnyalatok, a szürke sápadtsága.
Kontraszt. Ellentét.
Ahol véget ér, ott kezdődik.
Tudom. Kell, hogy egyszer jobb legyen!
Álmodnék, de nem jön az álom,
s míg az ébredést ébren várom,
a valóság fűzi félszegen
furcsa gyöngyömet. Nincs egyebem,
de enyém, s szemenként élhetem...
Oly rég volt, de mintha csak tegnap lett volna,
hogy kacagva futott, röpült a karomba.