Zagyi G. Ilona
Áldás
Szelíd lankák, kéklő hegyek,
mint egy alvó kisgyermeket,
kis falumat úgy őrzitek,
Szuha-menti, szép völgyemet.
Gyűrött álmok papírkosárban,
rajtuk vádlón átüt a tinta.
Érzés a zsibbadó ujjakban,
béna ritmus. Hinta-palinta...
Kívánhatsz mára szép napot,
s mondd azt, hogy "Boldog új évet!"
Jegyzem a bakancslistámra
holnapra s holnaputánra,
legyen hosszú a történet.
Élő vers vagyok, amit nem én kezdtem el.
Az első jel anyám szíve alatt fakadt.
Félig sajátja volt, amíg ki nem szakadt,
de boldogan adta... tudta, jóra nevel.
A szivárványban nincsen fekete.
Tán direkt festett Isten ecsete
csak hét színt eső után az égre,
jelképként a megkönnyebbülésre,
mint valami derűs üzenetet.
Nagy kalandra készült,
mert tudnia kéne,
még ma megkeresi,
hol a világ vége.
Árnyék suhan
hollóvárban,
hol nagy a cúg,
klong-klong, krúg-krúg.
Szél körbejár.
Ártatlanul váratlan,
különös ismerkedés.
Hozzámért, tapogatott
egy kíváncsi érintés.
Tudom, hogy nincs jelentősége,
a mélybe dobom, vagy az égre
föl. Mihaszna, súlytalan ok.
Ma apák napja van... gondolok rád
ma is, mint mindennap általában.
Reggel vagy csak az esti órákban
előcsalt emlékként a lelkem lát.
Mikor megnő a hercegnők száma,
s vigyázni kell a rózsaszín álmot.
Sötétül, hol sok az árva.
Koldusként az utcát járva
elveszett jeleket keres,
emberség gazdalelkeket.