Zagyi G. Ilona
Veled játszom, hogy ünnep lesz megint,
szeretet fénye a gyertyalángom.
Mert reményt keltesz, az Isten áldjon!
Veled játszom, hogy ünnep lesz megint.
Túl könnyes, fájósnak látszik...
áttetszőn üveges szín.
Tarkasága nem parázslik,
rádermedt valami kín,
amitől csak csúszik, mállik,
nincs sugárzó, őszi csíny.
Az én kudarcom volt, elvesztett kísérlet.
Megsebzett, megkarcolt az a tett ígéret.
Másról, de magamnak szólt, "Szelíddé teszlek!"
Majd kiégett minden, tudtam, halni kezdek.
Ennyi volt. Csak így, a szememet becsuktam...
de bedobbant a szív, s újra elindultam.
Mintha tiltakozna fémes duzzogással,
nehézkesen zárul rajta a tiltással...
Imát mondok. Imát az életért,
a halandó testért, a lélekért.
Imát örömért, imát ha félek,
bánom bűneim, amikor vétek.
Gyónásom könny, szívem az oltárom.
Sírok között jár a novemberi szél,
mégsem a testem, a lelkem fázik.
Legördülő könnycsepp a gyertyafénynél,
nincsen rá szó, mennyire hiányzik.
Ott van az a fény minden áldott reggel,
hol megélni születnek a vágyak.
Már ott volt az ígéret a legelején,
anyám ringatta az őszinteséget,
mert sírt, ha követelt nyűgösen szó helyén.
Tana felnőtt, időnként meg-megtévedt
valamit jóvá, valamit tönkretéve,
mert emberi csak az ígérethalom,
s nem tudom, hány "fogadom" van félretéve,
felcímkézve, hogy "őszintén akarom".
#virrad. A lét-játék
tegnapi még... jókból mentek.
#újnap. Impulzusok...
ha meg nem mozdulok, vesztek.
A vers itt marad. Csak én, én múlok el...
Mennybe vágynék, ha kapnék szárnyakat,
de lehet, hogy maga az ördög visz el,
ha bezárul a kéklő árnyalat.
Enyém a születés, a szavak készlete,
enyém a tudásom, e világ nézete...
Annyira más, érezhető
vírust kapott ez a nyár,
hol túl lázas, hol reszkető.
Varjúhad sirat, "kár-kár".
Még aprókat lép, nyomokat követ...
Gyűjtöget. Formáz magának, nekem.
Terebélyes ágak között
bájos, kicsi akrobata,
a fa törzsén föl és alá
csúszik ide, csúszik oda.
A szörnyecske
Túl az üveghegyen,
varázserdő mélyén
aprónép éldegélt
gyökér-lakban békén.