Zagyi G. Ilona
Üvöltve jöttem erre a világra,
éjszakák türelmét meggyötörtem,
de békültem jóság szelíd szavára,
ha nyűgömmel hozzágömbölyödtem.
Rajzoltam a Mikulásnak,
írtam mellé levelet,
készítettem egy térképet,
hol keressen engemet...
Rohanás van... majd holnapok.
A gyerek szótlan, mosolyog.
Nincs gond, úgy látni, jól van.
Naplóban csakis jó jegyek,
akar és tud, láthatóan.
Gyúl a gyertya, fénye árad,
láng világol, kutat, keres,
hol négy angyal gyűjt imákat,
fény-serlegbe szeretetet.
Valamit rejt a borostyán,
surrognak, mozdulnak levelek,
életre kel a csupasz diófánk,
rajta sárgásszürke, zöld színek.
Születni kell, hogy megéljük,
szívvel-lélekkel megértsük,
hogy eredtünk mi is vérrel,
anyánk, apánk szerelmével.
Elég volt már, elég,
küzdöttem eleget!
Megjelölt a halál
ezerszer engemet.
Titokzatos éj sötétje
figyel rémek seregére.
Földlakó vagy égi vándor?
Élő vagy holt? Kacag, táncol.
A temetőben
Mondd, anya!
Minek van a temető,
miért jövünk ide?
Kinek hozunk virágot,
ha nincs itt senki se?
Kalandor szél foltos-szürke,
szeszélyes színváltozat,
dühöngés a zöldeskéknél,
szelídből is válogat.
Hiába űznek, utol nem érnek,
édenem pokol égeti el,
fárad az énem, de hazaérek,
csengőhangom "kelni, kelni fel!".
Mindenki volt egyszer diák,
meg is éli a leckéket,
innen tárul ki a világ,
egyedi lesz a történet.
Míg figyel az éj rám, zajokra figyelek,
s mintha számolgatnám az épphogy neszeket.
Apró dobbanások erősödő jellel.
Képtelenre várok... Látok, behunyt szemmel.