Zagyi G. Ilona
Járvány idején
Fél Az, ott... lassul a világ,
míg idekint gyorsul, nyílik.
Éled a föld, a vadvirág.
Tavasz van! Messzire hírlik.
Vidám foltok,
lógó fülek.
Bukfenc, hancúr,
titkos ügyek.
Istenem, ha hallod esdeklő fohászom,
csendes "Miatyánkom" terjedő visszhang.
Halld meg a kérésem, mint szívdobbanásom,
ne nyomja el a síró lélekharang.
Ismeretlen kór... félelem terjed.
Csupa kérdés a sok védtelen.
Mosolyról írni könnyekkel küzdve,
napsütésről viharfelhők alatt.
A hét színről szakadó esőben,
gólyahírről holt terű mezőben,
csobogásról, hol meder elapadt.
Lassan anyám szemével látom a világot,
pedig hogy nevettem a bizalmatlanságot,
a hirtelen kimondott őszinteséget.
Két remegő lidérc
egymást átölelve,
néha lelassulva,
néha fölpörögve.
...érzés, mikor nem fakadnak szavak,
amiket nem vágysz már kimondani...
Felébreszti maciösztön.
Nyújtózkodik. Előjöjjön?
Jól járnak a koránkelők,
süt-e a Nap, lesznek felhők?
Van ez a kiérdemelt sors, de ragozom,
mert én élek, te élsz, ők élnek s túlélnek,
tengődnek "senkik" a ködben, peremszélen.
Most egy ördögöt festek a falra,
s mellé egy angyalt a tűzvonalba,
hogy legyen, aki oltsa a lángot.
Föléjük lebegő csatabárdot.
Érezhető a kész hadviselés.
Folyton válogatok... ez maradt örökül,
látom, ahogyan toporgok apám körül...
Fát vágott az erdőn, csak este jött haza.
Látszott, hogy fáradt, de sosem volt panasza.