Zagyi G. Ilona
Maradt egy "Szeretlek!", egy "Vigyázz magadra!",
egy ragaszkodó Én vágyódik szavadra.
Álomból hozott a jajszavam,
hozzá túlsúlyos gondolat
hűen tapad. Nem szándéktalan,
mert húz lefelé, bontogat;
mit, miért nem... értem, nem értem...
Már megszokottá vált, hisz naponta láttam
a didergését a rongyos kis kabátban,
az éhezését, az elkéklő ajkakat,
szántam az embert, mi belőle megmaradt,
de bosszantott a makacsul tehetetlen,
a mogorva magánya, a szeretetlen.
Magyarnak lenni egy a milliókban.
Hűsége köt eltanult szavaknak,
nekem adta anyám, adta, hogy óvjam.
Csak annyit kért, szeressem szabadnak,
s ha bűnömül lenne, Istennek gyónjam,
hol a jó ered, meg nem tagadnak.
Mindenkinek van egy olyasféle verse,
amit már megírtak,
mintha része lenne.
Gyermekkorban séta, múltra nyíló ablak.
Egy nő, aki halad a korral,
a bejárt mennyel és pokollal,
itt vagyok, de időnként elveszek
csak azért, hogy rám találjanak;
a tettek, a szavak, a kedvesek,
hogy segítsenek, ha tévedek.
Évszakok kalandja
Ez meg Az, love story, szelíd a haraggal...
Üres még a kiságy,
puha babafészek.
Ringatott a kincse
még az anyaméhnek.
Veled volt az a későn ébredés
lélekmérgezés után. Csöndemet
kínáltam, míg adtad a tiédet.
Egymásra lelt... hittem, rég kiégett,
szelíd vonzás érezni nem feled.
Mondanám, bezzeg...
de jut is az eszembe,
nagymamám mindig
annyit emlegette
az egyszerűt, a szegényt,
a mást a gyermekkorban.
Esett a hó... januári éjjel
fekete gyász fehéren érkezett.
Tudtam, hogy jön, itt volt az a vészjel.
"Így ért a hajnal", mondták részvéttel...
Vízkereszt van nekem, a világnak.
Néma, holt fenyő bámul üresen.
Elpakolt díszek, csupasz faágak...
Hogy volt, egy kicsit még dédelgetem,
meghitt érzés most még peremtelen.
Sorszámozott nyűg vár, s a türelem.