Zagyi G. Ilona
Évszakok kalandja
Ez meg Az, love story, szelíd a haraggal...
Üres még a kiságy,
puha babafészek.
Ringatott a kincse
még az anyaméhnek.
Veled volt az a későn ébredés
lélekmérgezés után. Csöndemet
kínáltam, míg adtad a tiédet.
Egymásra lelt... hittem, rég kiégett,
szelíd vonzás érezni nem feled.
Mondanám, bezzeg...
de jut is az eszembe,
nagymamám mindig
annyit emlegette
az egyszerűt, a szegényt,
a mást a gyermekkorban.
Esett a hó... januári éjjel
fekete gyász fehéren érkezett.
Tudtam, hogy jön, itt volt az a vészjel.
"Így ért a hajnal", mondták részvéttel...
Vízkereszt van nekem, a világnak.
Néma, holt fenyő bámul üresen.
Elpakolt díszek, csupasz faágak...
Hogy volt, egy kicsit még dédelgetem,
meghitt érzés most még peremtelen.
Sorszámozott nyűg vár, s a türelem.
Tegnap még tavasznak öltözött a tél,
de elunta göncét, a foltosat.
Hóbundába járna, maszkján csipkeszél,
porcukorral szór szürke pontokat.
Parányi szikra, a szív teremtménye,
mint villanás a balsors szigorán,
legyen bármily apró, élénk a fénye,
ragyogás, hol a remény halovány.
Nem óriás, nem is törpe,
kimérten jár körbe-körbe.
Csak előre, csak új lépés,
ünnep ma az időmérés,
altatója, ébresztője
múltból bukfenc a jövőbe.
Ahogyan én látom
Ez egy szódaráló, ahol csak beszélek,
vírusok világa, amiben épp élek.
Ahogyan én látom, villog a ködlámpa,
valamilyen áron, valami irányba
vinném én az eszmét mesterséges ködben,
őseink forognak a jó anyaföldben.
Olyat fess, mi mindig szabad!
Mozdulatot ég színére,
kék madárra tárt szárnyakat,
merészet a szelídségre!
Olyat fess, mi mindig szabad,
ahol nem rab gyöngesége!
2020
Csendesek az utcák, már korán sötétül.
Ünnep van! Hirdetik; ledek fénye kékül,
a villanásokban tujákon angyalok,
hópelyhek hullanak, falakon csillagok.
Emlékezés. Valóság. Képzelet.
Együtt a múlt, a jövő, a jelen,
mert született és örökkévaló
a szeretet. Hosszú útravaló,
s míg őrizzük, lehet, hogy végtelen.
Készülődik télapóka,
ünneplője a gardróbba`.
Piros kabát, piros sapka,
hópelyhekből van dísz rajta.