Zagyi G. Ilona
"Csak csendben, csak halkan, hogy senki meg ne hallja."
Hóba rajzolt nyűgöd olvad, eső elmossa.
Szétfut... lásd, elszivárog... árokban, patakban
semmivé lesz lassan, mint visszhang a haragban.
Csalogat a muzsikaszó,
s jelmezbe bújt mulatozó
hív. Hozd te is a batyudat!
Kövér, dagad a hangulat.
Olvadjon jég, fusson patak,
telet űznek nótás szavak.
Hogy tapad a puha hó!
Hamar kész a hógolyó.
Görgetem és forgatom,
hatalmasra hizlalom.
Áttetszőn tiszta, mi szomjat olt.
Bio a kútból locsolt termés?
Egy életmód nevel utódot.
Ragaszkodón burjánzó gócok
falják elevenen. Nincs jelzés.
Időm, mely gyermekként még óriás volt,
zsugorodott, ahogyan múlt fölöttem.
"Ne rohanj úgy!" ha kértem illendően,
arcomba bámult, s rá redőket csókolt.
Apám elment három éve,
idén már nem ölel anyám,
megfakult az ünnep fénye,
már hiába szólongatnám,
nincs válaszuk e világban,
könnyem dermed jégvirágra.
Imára kulcsolom most a két kezem,
elmondom a vágyam, drága Istenem...
Kicsit komoly, kicsit móka,
lett a fánkon hó-paróka.
Színesítik tarka ledek,
lássátok, hogy ünnepelek.
...amikor itt ültél mellettem a hintán,
s én akartam egy szelfit, egy közös képet.
Minden változik... adventi hetek...
attól igazik, hogy voltam gyerek,
s a jelent lélekből díszítgetem.
Átélt és örökölt töredékek.
Emlék-tarka csokrom
ilyenkor kibontom
lassan és türelmesen.
A fenyő kicsi volt, a gyerek könnyedén felérte...
egy porcelán angyalt rakott rá... pontosan hét éve.
Idén új égősor kellett volna már,
hamisan szól... merülőben az elem.
A lelkem áttetszőn szürke akvarell,
könnyeim oldotta fekete-fehér.
Kiegyenlítődő... sors változtatta
kép... mindenre azt mondják: "Isten adta."
Legyen az igazgyöngy, kegyelemkenyér.
Sötét égbolt,
figyel a hold.
Árnyék moccan
nagy titokban.
Egy vaddisznó.