Zafir
A két kölyök szeme tágra nyitva,
lesnek be, nézik, mit csinál.
Az üveg másik oldalán a lény feláll,
lassan, komótosan lépked.
Ma szürke volt az ég, nem látni a Napot,
Szobámban ülve csak kushadok,
Teából pára gőze száll,
Nem vár más, csak a halál.
Keresel. Írsz, vonz a szó,
Követelsz sűrűbb sorokat,
Eljön az idő, menni kéne,
Kitalálsz kifogásokat.
Vad pintyek az ablakban, mély tengerszemre lát
Piszkos felhők siklanak a hegyeken át
Repülnek rigók, verebek, sürgős az ügyük
Álmosan araszolnak a békák, sünök.
Mint a tanúkövek, amik ott állnak szilárdan,
Mutatják az épületek egykori fényét,
Én is így állok utam peremén,
Rózsaszínre kopott árnyak, miket vetek én.
Te ültél, míg én csak vártam,
Pirossal terítettem be a vállad,
Majd lilát kentem szemedre,
Bosszantott téged ez a kence,
Csodás ripacszöldek kiabáltak,
Kezemet, lábamat, az állad
Te felszegted büszkén, durván borítottad,
Kezedet szemed elé kaptad...
Megyek, megyek. Szólok halkan, ne hajtsd meg ezt a szívet,
Úgy kértelek, csak szépen, lassan, hogy mindent átadhassak néked.
Nem hiszem, hogy neked ebből bármi szó belsődbe dobban.
Siess! Rohanjunk, lekéssük! Ott van! Hajtasz folyton álmaidban.
Melyik oldalon állsz, mondd?
Te aki, aki meghallgatsz,
Majd rám fogod,
Hibáim száma sok.
Remek volt a játék szemben magammal,
Csak álltam és néztem a másik gyereket,
Aki piros mamuszban lépeget
És marasztal.
Életösztön
Kölyökként tanulta, és néha fájt,
Ha tövisbe lépett a vadonban,
Minden kis farkasban pont az volt, amit az idő belelát.
Az erdő mélyén, hol én lakom,
áll váram, a téglalakom,
Ebben a csöpp házban
Magam lakom, magam lakom
Szakítás
Oly kétséggel fogadtam azt,
Mikor vártál a langymeleg délután,
Felhívtad magadra figyelmemet,
Lépdeltél, botladoztál sután.