Vutkáné Szitás Anikó
Nem is tudom, kit szerettem,
Csak hittem, hogy ismertem.
Egész más a valóság,
Minden volt csak látomás.
Fut a szarvas sebesen,
dombokon, hegyeken,
mezőkön és réteken,
bokrokon, erdőszéleken.
Kis állomáson állva,
A vonatra várva
Esek gondolkodásba.
Halottak napján mindig fúj a szél
Halottak napján mindig fúj a szél,
Mintha a jelenlétüket ők ezzel jeleznék.
Mintha ők tudnák, hogy ez a nap az övék,
Nekik szól a megemlékezés.
Őszi szellő fújdogál,
Messze már a nyár.
Nemrég még nyílott a sok virág,
Ma rájuk nem vár más, csak a hervadás.
Álmaimban még visszatér,
De már csak egy árnyék.
Napközben nem gondolok rá,
Betölti a helyét minden más.
Az ablak előtt egy fa áll,
Rajta jár egy harkály.
Színes tollaival kiemelkedik a szürkeségből,
Vele sokkal szebb lesz az előttem lévő képből.
Hamarosan itt lesz a karácsony,
Szomorú leszel, ha nincsen családod.
Kinek nincsen családja, barátja,
Annak az ünnep jöhet hiába.
Szeretem a szemeid, ha engem néznek,
De nem, mikor mérges pillantást rám mérnek.
Szeretem a hangod, ha lágyan hozzám szól,
De nem, mikor durva szavakat rám szór.
Eljön az a nap, mikor minden más lesz,
Amikor valami új boldoggá tesz.
Akkor a múlton csak nevetek,
Mert várnak rám jobb szerepek.
Olyan, mint a jégvirág,
Mit az ember télen mindenhol talál.
Semmi különös nincs benne,
Mint sokaknak, ugyanolyan hitvány a lelke.
Elkerüllek, nem megyek feléd,
Nekem már ez nagyon nehéz.
Ha közeledben vagyok, bántasz,
A lelkemnek te csak ártasz.
Kevés az igaz barát,
Nekem nincs is talán.
Hol csak a saját érdek fontos,
Ott az igaz barátság nem honos.
Már azt hittem, nem szeretlek,
S hogy többé nem kereslek.
A szerelmet eltemettem,
S az elmúlását éreztem.
Ha gondolatolvasó lehetnék,
Mások gondolataiba belenéznék.
Kiolvasnám belőlük, hogy ki szeret,
S ki az, aki gyűlöl és rajtam nevet.