Vörös Judit
Ó, tavasz, te áldott! Hát eljöttél újra...
Tél-gyötörte tájat kikelet szólítja,
napmosolytól ragyog az égnek azúrja,
természet az arcát fény felé fordítja.
Keserű vonások,
fájdalomvirágok...
Gondokat hordozók,
szívembe markolók.
Odakint fagyot terelget a szél
uralkodva dermedt, téli tájon,
hópelyhekkel bitorlón táncra kél,
átnyargal a hófedte határon.
Egyszer volt, hol nem volt
barátság elveszett...
Mint fáról bús madár,
hirtelen elhessent.
Egyszer majd, ha porrá válok,
szállok, szállok a gyors széllel,
tovatűnő világomban
utoljára nézek széjjel.
Új évben az új napok
vajon mit rejtenek,
lesznek-e még dalok,
mik szépen zengenek?
Elment ez az év is,
ballagott békében,
itt hagyott számomra
ezernyi emléket.
Ha eljő az ünnep,
fogd meg a kezemet,
öleld át vállamat,
szeressél engemet,
mondj el egy imát
az elmúlt évekért,
reménybe ágyazott,
rövid jövendőnkért!
Néma éjben, csillagfényben,
szikrázóan fehér télben,
szarvasszánon csengő csendül,
havas ágon, bokron rezdül.
Fehér pelyhes ragyogásban,
szarvas-vágta száguldásban
szánkó repül, csengő csendül,
gyermekeknek üdvözletül.
Kicsi kutyám, ennyi volt az élet,
egy játékosan szép lét véget ért...
Megfújták a kürtöt fent az égen,
mély álmodból már nincsen ébredés.
Libbenő gyertyafény,
elcsendesült álmok.
Gondolat árja közt
szomorúan állok,
orvul megrohannak,
belém kapaszkodnak,
fekete gyászomra
fájdalmakat szórnak.