Vörös Judit
Ezüst holdnak fényes arca
pásztázza az éjszakát,
beragyogja halvány fénnyel
sötét házak ablakát.
Lépteim elvesztek
a szivárvány alatt,
ködössé vált az út,
amelyen haladtam.
Kár, kár, kár,
varjúmadár száll,
sárgult réten,
legelőkön
enni nem talál.
Csend most van köröttem,
hallgat a tavasz is.
Sóhajtok csendesen:
"Ne menj el, maradj itt!"
Ha tudnád, mily soká
hívtalak, vártalak...
A tenger csak hallgat,
nem ad át titkokat,
csendben ring a habja,
mossa a partokat,
nem számol idővel,
nem ismeri korát,
mikor lelt birtokra,
foglalta el honát.
Varázslatos éj
csodákat ígér,
apró árnyak kicsi hada
álmokba kísér.
Fájdalmas emlékek napja közeledik,
szívemben múlt árnyán bánat keseredik.
Anyám kedves arca nagyon messze látszik,
felmerül, mosódik, képzetemmel játszik.
Ásít a föld, ébredezik,
a sóhaja messze száll,
leveti a hótakarót,
tél talán már továbbáll.
Eltöprengek néha az élet mivoltán,
mely számomra titok és csupa rejtelem.
Vajon mi formálja létünket ilyenné,
kik uralkodnak az eltévedt lelkeken?
Szeretem a csendet,
elmerülök benne,
könnyű lesz a lelkem,
mintha lepke lenne.
Hej, régi farsangok,
jókedvű, szép bálok!
Felderülő szívvel
emlékezem rátok.
Eljött az ősz, itt van megint,
kint kószál a kerteken,
rőt subában szélúrfikat
maga előtt terelget.
Eljön majd az idő, bár soha nem várod,
hogy fájdalmadon sírás már nem segít...
Könnytelen közönnyel nézel a világba,
s nincsen már semmi, mi jókedvre derít.