Vörös Judit
Ásít a föld, ébredezik,
a sóhaja messze száll,
leveti a hótakarót,
tél talán már továbbáll.
Eltöprengek néha az élet mivoltán,
mely számomra titok és csupa rejtelem.
Vajon mi formálja létünket ilyenné,
kik uralkodnak az eltévedt lelkeken?
Szeretem a csendet,
elmerülök benne,
könnyű lesz a lelkem,
mintha lepke lenne.
Hej, régi farsangok,
jókedvű, szép bálok!
Felderülő szívvel
emlékezem rátok.
Eljött az ősz, itt van megint,
kint kószál a kerteken,
rőt subában szélúrfikat
maga előtt terelget.
Eljön majd az idő, bár soha nem várod,
hogy fájdalmadon sírás már nem segít...
Könnytelen közönnyel nézel a világba,
s nincsen már semmi, mi jókedvre derít.
Ma felhúztam ismét
fekete gyászruhám,
hozzád készülődöm,
én drága, jó anyám.
Szellő karján ringatózó,
táncot lejtő rózsaszál,
harmatkönnyel siratgatod
áldott fényt, mely tovaszállt.
Őszi szél útra kél,
hullik a falevél
köddel szőtt napokon...
Szomorú falevél.
Közelgő ősz színe
rácsordult lelkemre,
nyár-szőtte álmaim
halványra festette.
Alkonyatkor tenger vizén
megcsillan a napsugár,
csábítóan felém kúszik,
hogy rálépjek, arra vár.
Esőcsepp, harmatcsepp
csillog a fűszálon,
álmos reggel kószál
bokrokon és fákon.
Lelkem száll, vágyam száll
tengerek partjára,
ott, ahol kék víznek
fodroz a hulláma.
Nyár tüze köröttem
forróságban izzik,
bár heve lelkemet
halványan érinti.