Vörös Judit
Eljön majd az idő, bár soha nem várod,
hogy fájdalmadon sírás már nem segít...
Könnytelen közönnyel nézel a világba,
s nincsen már semmi, mi jókedvre derít.
Ma felhúztam ismét
fekete gyászruhám,
hozzád készülődöm,
én drága, jó anyám.
Szellő karján ringatózó,
táncot lejtő rózsaszál,
harmatkönnyel siratgatod
áldott fényt, mely tovaszállt.
Őszi szél útra kél,
hullik a falevél
köddel szőtt napokon...
Szomorú falevél.
Közelgő ősz színe
rácsordult lelkemre,
nyár-szőtte álmaim
halványra festette.
Alkonyatkor tenger vizén
megcsillan a napsugár,
csábítóan felém kúszik,
hogy rálépjek, arra vár.
Esőcsepp, harmatcsepp
csillog a fűszálon,
álmos reggel kószál
bokrokon és fákon.
Lelkem száll, vágyam száll
tengerek partjára,
ott, ahol kék víznek
fodroz a hulláma.
Nyár tüze köröttem
forróságban izzik,
bár heve lelkemet
halványan érinti.
Álmok útja ködbe vész,
az időm lassan lejár...
Mögöttem marad a sors,
a végtelen csendje vár.
Jött a hajnal és mosolygott,
bekopogott az ablakon...
Kísérte őt a rigó-ének,
köszöntve a fázós reggelt.
Hol van már, hová lett
szabadság világa?
Elsorvad, nem nyílik
rab lélek virága...
Magány homályából
feldereng az arcod,
a fájdalom ekkor
a szívembe markol.