Vörös Judit
Elbúcsúzik a nyár,
gyengül a ragyogás,
tűnőben a napfény
s bódító illatár.
Álmaimban már sokszor láttalak téged...
Szemeid legmélyén csillagok fénylenek,
titkos álmok tüze szíveden elréved,
s kezedbe simulva tartod a végtelent.
Hogy is mondjam el azt,
halványul a napfény,
derengő világa
lelkemhez alig ér...
Tenger vize, futó habja
simogatja testemet...
Azúr színű ragyogása
betölti a lényemet.
Felhők szállnak, fehér felhők,
beborítják az eget,
gondolatom feléjük tart,
nézem a sok felleget.
Ölelsz-e akkor, ha elhagy a szeretet,
magánynak szomorú érzése fenyeget,
mogorva emlékek szaggatják a szépet,
s szívemen zakatol egy régi ígéret...
Ölelsz-e akkor?
Anyák napja itt van,
szomorú a lelkem...
Gondolatom mereng,
könnyben ázik szemem,
hiába takarja
arcodat szemfedél,
emléked akkor is,
így is szívemben él.
Esőcsepp és magány hull reám az estben,
bús szívemben zsongnak a gondolatok,
hagyom, hogy a múltunk csendben velem legyen...
Évek emlékei, el ne fussatok!
Árnyaim még most is bennem élnek...
Felébrednek ködfagyos hajnalon,
elsötétült szolgái az éjnek,
megtapadnak minden gondolaton.
Alszik az éjszaka,
alszik a város,
csillagok halmaza
gyengén opálos.
Ó, tavasz, te áldott! Hát eljöttél újra...
Tél-gyötörte tájat kikelet szólítja,
napmosolytól ragyog az égnek azúrja,
természet az arcát fény felé fordítja.
Keserű vonások,
fájdalomvirágok...
Gondokat hordozók,
szívembe markolók.
Odakint fagyot terelget a szél
uralkodva dermedt, téli tájon,
hópelyhekkel bitorlón táncra kél,
átnyargal a hófedte határon.
Egyszer volt, hol nem volt
barátság elveszett...
Mint fáról bús madár,
hirtelen elhessent.