Vönöczki Ferencné
Az élet
gyönyörökkel cicomázott
hálójában
ott reszket
összetört szívem.
Pasztellszín gondolataim
Úgy zengik szívem dalait
Mint kik lelkem zenészei
Felkapott a kedvem,
lepkeként repültem
felhők közelébe,
fel a magas égbe.
Megyek hozzád
Ha majd az életem alkonyán
ablakomban a halálmadár ver tanyát,
akkor én rád emlékezem.
Emlékezem és a szépet felidézem.
Ember vigyázz
Sok a sötét és kevés a fény,
kavarog lelkünkben a rettegés.
Ha eljön, milyen lesz?
Lesz még tovább?
Még ég a gyertyád,
még megvan a fénye,
de holnapra meghal,
egyszer csak vége.
Veled
Mikor a csillagfény
felragyog,
jázminok ontják
az illatot,
csókos szellő virágból...
Holdvilágos tündértájon
elkapott egy tündérálom.
Vitt az égbe, vitt a holdba,
földöntúli sugarakba.
Magam magamnak
Tűz is vagyok, jég is vagyok.
Ha kell, lángolva égek,
de ha kell, megfagyok,
jégcsappá lesz az ének.
Imágóm a fénymágia,
lételemem, s nem mánia,
mert hol van fény,
vannak árnyak,
mindenben csak
szépet látok.
Mennék én, hogy átöleljelek,
de jaj, az élet eddig
még nem engedett.
Ölelnélek téged, mint hű barát,
fotelban, kandalló előtt
innánk a hegy borát.
Betakar
a párás reggel,
mint egy puha takaró,
lelassul a szívverésem,
már épphogy csak hallható.