Vizeli László Antal
Annyira vágyunk a jóra, s a holnapi szebbre,
hogy a mai gyönyörűt nem is vesszük észre,
pedig a szebb és a jobb csak bennünk lakozik,
Lásd, halld és érezd, hogy ez csakis rajtunk múlik...
Szeretném, ha boldog lennék,
a világban büszkén kelnék,
vidáman kacagnék a nappal,
versenyt futnék a fuvallattal.
Újra és újra kezdve e lapon
Soraim számát nem igen hagyom,
hogy növekedve tova folyjanak
hempergő árral elsodorjanak...
Ne bánkódj Kedves,
én Veled vagyok,
Ha nem is látsz, de küldök
Néked csillagot,
Mely őrzi és védi lelkedet,
s ha nem is érinthetlek...
Ne sirass engem, nincs miért,
ne keress magadban, nincs kiért,
ne szeress többé, fagyott az érzés,
ne kergess álmodban, nincs virágos rét
Kérdés, mely szétfeszíti testem
melyre a választ is lassan sejtem,
megértenem mégis oly nehéz,
s felfogni nem képes emberi ész...
Vágyom a boldogságot,
melyet csak Te nyújthatsz,
vágyom az ölelésed,
melyben engem tartasz.
Egy édes pillanat, mely hirtelen megszakad
és helyébe csak az üresség s a súlyos csend marad,
a csend és a magány, mely olyan hatalmas.
Kiégve, mint a mécses, mely élte életét,
bár lángja kihunyt de emléke tovább él.
Emlékek, melyek bennem mélyen élnek,
kavarog most minden, s lelkem lassan ébred.
Mikor még az angyalok is sírnak,
s a könnyeik zápora az őszi földet mossa,
cseppjei szívedre kőként gurulnak,
bár lelked szárnyal, s tested mégis a föld vonzza.
Minden nap, amely újabb és újabb kihívást rejt,
melybe lassan belefárad minden ember,
rohan a világ, mely melletted is elfuthat,
vigyázz, s meg ne add magad!
Ősszel, mikor a természet pihenni kész,
utolsó lehelet, mely lüktet és még él,
hosszasan megpihen és aludni korán tér,
s dúdolja a nyár lüktető énekét,
melyet szívében őriz és melenget,
hosszú téli éjszakákon magának énekelget.
Pihenj Kedves,
én majd őrzöm álmodat,
pihenj Kedves,
pihend ki fáradtságod
s fájdalmadat...