Vitos Irén
Betűk
hipnózisán
reped a vakság.
Letisztult vágy robban,
tapintani a varrt kart...
Mosolyod fénye zuhant
ma rám,
megláttam ragyogni
a barna szemfenék
legmélyén felcsillanó
szikrát,
éreztem, amint
a kialudt szív kanóca...
Az alkony színeváltozásában
a haldokló, állott idő
nem kapott túl sokat.
A sötéttől zsugorodó tájon
a könnyablakon át integető,
vastagtörzsű platánfák
cédrusokká karcsúsodva nyúlnak.
Téged belül őrizlek,
titkos szavakkal szívembe karcoltalak,
láthatatlan szálakkal magamhoz kötöztelek.
Kínlódva vedli kétségeit
a hit, keserű így a méz,
a szívben csak enyész,
s lassan szem elől vesz
a homokszemnyi boldogság
a sivatag port kavart viharán.
Lángra kéne lobbantani
a megfakult csillagokat,
a lámpafényben vonuló
emlékek alaktalan
szörnyekké formálódott
árnyai a szemhéjra ülnek,
a félbehagyott történet sorai
kavarodva szétszóródnak...
Rendezetlenül mocorognak
a gondolatok a nehézkes
sóhajok párnáján,
hol a gondok finom csipkéből
horgolt ruhájában alszom el.