Vincze Szabolcs
Pattog a rugó. A kivénhedt Paxban
Meg-megfolyik néhol a tinta.
Bár jön a tavasz, a szívem még fagyban.
Elszáradt szerelem megfeketedett szirma
Hull elém, lelkem az ég felé zuhan.
Gyermekként nem értettem, miért vagyunk kicsik,
És miért nem kedvel senki igazán...
Már tudom, az emberek azt hiszik,
Hogy tyúkeszünk van, és fintorognak bőrünk illatán.
"Nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj."
S te, sajnos, egyre nagyobb ívben kerülsz...
Nem akarom azt, hogy aludni kelljen.
Nem akarom, hogy a Nap reggel felkeljen.
Nem akarom! Nem Dózsa György. Nem paraszt!
Nem akarom látni többé a tavaszt.
Istenek, drága, jó Istenek,
Ti, kiknek oltárt emelnek,
Akikhez több százezren imádkoznak,
Ha lelkükben a remény szertefoszlad.
Eljött ez is. Hisz` a rohanó időt
Még nem tudta megállítani senki.
Felvett lábára valami nyúlcipőt,
S futás közben az élet dalát zengi.
Minden elmúlik, nem léteznek csodák.
Nem könyörgöm. Ha neked ez ennyit ért,
Maradj csak légvár-börtönödben tovább,
Hercegre vágyva, ki álmodban kísért.
Nulla vagyok. Csak egy névtelen senki.
Szürkék városának halott lakója.
Az, ki azért van, mert nem mer nem lenni
Vad tenger zátonyra futott hajója.
Szidom az Istent, mert ily` messze tőled
Eresztette szélnek halott lelkemet.
Reményem fogytán. Mint a málló kőzet
Ezer év után, mit végigszenvedett.
Gyakran szégyellem élénk fantáziám,
Mely, mint a turbina, éppen úgy pörög.
Egy lányért élek. Beteges mániám
Mellkasán ülnek tort kócos ördögök.
Liliomcsók
Tudja, Kisasszony, most zavarban vagyok.
Talán meglepi Önt, hogy nem tegezem.
De sorsom, látja, kétségek közt hagyott...
Még mindig vársz, de te sem tudod, mire.
Sült galamb nem repül senki szájába...
Én mindig az élet értelmét kerestem.
Hogy mik a céljaim, s eddig mit értem el.
A sors gonosz, mostoha, nincsen kegyelem.
S hogy van-e Isten, az engem nem érdekel.
Fel kell tépni a behegedt sebeket.
Bármennyire fáj, másik út már nincsen.
Túl az álmokon, mit sem érő giccsen,
Megmozgatunk még egymásért hegyeket?
10 kupakból
Látod, Kedves, már megint milyen buta vagyok?
A fejembe vettem, hogy léteznek még csodák.
S bár napról napra egyre nagyobbak a bajok,
Hiszel benne eléggé? Veled mennék tovább.