Vilhelem Margareta
Most még gondolok rád melegen,
bár becsapódott a kapu régen,
képed nem fakult meg a keretben,
csak fél boldogság maradt bennem.
Még sok mindent kéne igazoljál előttem,
hogy eláruljad hazugságaid értelmét,
hunyorgó szemed alig résre nyitva remeg,
hazugság volt szerelmünk szörnyetege.
Szerelmünk tette csak véghez ért,
bennem már üres lett a képzelet,
de időnként tartunk egy szünetet,
csak azt nem értem, hogy miért?
Az idő peremén már eltelt az idő,
magányosan hallgatom zeném,
sóhajtásaim oly idegenek lettek,
mulatnak rajtam, mint ellenségek.
Kávézóban ketten asztal köré ülve
keserűen magyarázkodunk egyre,
annak módja s rendje szerint végre,
vitánkban egymást rendre intve.
Nem kecsegtet már a gyönyör kedve,
sok tények összegyűltek ellened,
rideg derengés a sötétlő melegben,
szerelmi keservünk összegyűrődve.
Csak úgy szállnak a gondolatok
prózai dologról, múló kapcsolatról,
kemény fából faragott áldozatok
már rég nem keresnek változatot.
Az élet egyszerű és egyforma,
új évben a végső benyomásom
kopog halványan ablakom vázára,
mintha eső verné nyomorúságom.
Mit lehet még kívánni az új évben,
mikor percek alatt érkezik ma éjjel,
s az öreg esztendő oly türelmetlen,
fáradt testével szinte észrevétlen.
Közöttünk megáll egy percre a zaj,
óvatosan lép felénk, s oly zavart,
látja rajtunk, hogy elvadít a harag,
nem menekülünk, várjuk halálát.
A három király keletről érkezett
finom, piros bársonyba öltözve,
ruhájuk aranyszálas díszítéssel,
tevék hátán gazdag szerencse.
Zöld karácsonyfa csillogó-villogó,
harangoznak bájosan kis angyalok,
fenyőszag terjed szét a szobákon,
színes gyertyák fénye élénken villog.
Én láttam a Télapót
nagyon öreg volt,
fehér szakállát simogatta,
hátán piros takaró,
kezében egy vastag bot,
s batyujába bedugott
minden jót.
Ébredő világban hunyorogva nézel,
ajkam a csókoktól még pirosan éget,
ahogy felém fordulsz álmod tüzével,
kedvesen mosolyogsz a történteken.