Vilhelem Margareta
Nem voltam soha nagyravágyó,
nem kerestem glóriát,
mosolyomban fürdött lelkem vágya,
s nem volt soha palotám.
Ma advent van. Gyertya a kezemben,
messzire látok, keresve figyelek,
mindenfele csak angyalok repülnek,
még nincs este, még remélhetek.
Örökkévaló lett a csupa-kezdet,
hűségekből, apró, fényűző dacból,
kifogytam minden bűntudatból,
botorkálok előre kimért időmben.
Ó, hogy utállak, te fekete temető,
kelleted magad a sok sírok között,
sírjaid közt eltévedt egy máskor,
minden síron más és más a dátum.
Csak óvatosan bújt ki a gyűlölet,
majd felszabadultan tört rám végre,
és merészen fenyeget vad szemed -
meg ne próbáld, meg ne tedd.
Saját sorsom bogain gondolkozom,
nem vagy többé fölöttem hatalom,
már nem siratlak éjben, virradatban,
esengve nem tárom feléd karom.
Szemed tüzétől lett melegebb, lágyabb
sok édes versem színtelen sora,
szép hevülés, amit a tiszta vágy ad,
de nem kormozza lángját be soha.
Várakozás
Mindig belőled indulok,
s mindegyre megtérek feléd,
van-e, s ha van, ki rejti
az éles sínek görbületét?
...ábrándoztam apró leheleteket,
barátaim ismerték emberségem,
felszántották a földet énelőttem.
Szabadság szabállyal nyílnak a rózsák,
tövissel szögezve karcsú derekuk,
aszállyal harcolnak a felhők haragján,
fénytől hervadnak, bársonyos illatuk.
Ezt is megéltem, ezt is megértem,
kelepcébe hulltak szomorú keservek,
virágoznak mellettem ablakdíszek
akkor, mikor minden szürkébb lett.
Most még gondolok rád melegen,
bár becsapódott a kapu régen,
képed nem fakult meg a keretben,
csak fél boldogság maradt bennem.
Még sok mindent kéne igazoljál előttem,
hogy eláruljad hazugságaid értelmét,
hunyorgó szemed alig résre nyitva remeg,
hazugság volt szerelmünk szörnyetege.
Szerelmünk tette csak véghez ért,
bennem már üres lett a képzelet,
de időnként tartunk egy szünetet,
csak azt nem értem, hogy miért?