Vilhelem Margareta
Lehet, azért vagyok vidám,
mert nyár van,
de lehet, csak azért, mert kékségből áll
a felszabadult Világ.
Ifjú világom tiszta horizontjában
belefér ifjúságom szinte egészen,
napot fogtam varázsszavakkal,
színes szivárványokon ballagtam.
Ha majd egyszer elfogyna szerelmed,
nézz fel az égre, ott leszek teveled,
kék szemeimben szerelmes szeretés,
fülembe csak te beszélsz, te beszélsz.
Reggeltől alkonyatig fáradt
ütemek pattognak véges időben,
semmi sincs, mi megállítaná
a sóhajba szálló, szent énekem.
Érints meg, érintsd meg szívemet,
mutass neki szerelmet,
oly üres, kiéhezett szívem,
tanítsd meg szeretni,
sírni, kacagni,
örvendeni a kezednek,
mutass neki utat,
hogy szeressen...
Jázminillat közt álmodozok,
kezemben sorsom topog,
szívemben százszor megdobog
az elsírt életem, sorvadozok.
Gyermeknapra-Kisunokám születése
Érzelmekkel keltem reggel,
fejemben forogtak gondok,
de talán a legszebb álmom
végre mégis megvalósult.
Finoman leng hajamon a szél,
oly játékosan borzolja szálát,
sugárba fogja arcom haloványan
az éjjeli hold titkos lángján
Késői vágyamban zavart bűnben
áthágom a határ minden sarkát,
kegyelemkenyéren élek éhesen,
hogy megtaláljam újra karmám.
A sok percek múlását nem vitatom,
mert nincs semmi mondanivalóm,
s szelíd kezekkel eltávolítom
a rám nehezülő szomorúságom.
Mert minden enyém, mi bennem van,
laza vagy sűrű dermedés,
kitárt tenyerek eres duzzanata,
és hatalmas láng: az egész.
Lehet, későn jött már ez a nagy szerelem,
lehet, már futólag találkoztál velem,
lángra gyúlt szívem, és Te tudtad ezt,
hagytad, hogy szenvedjek csak úgy értelmetlen.
Bűvölten szakad ma rám a vágy,
magamba szívom télnek harmatát,
kacajjal hátravetem kacéran fejem,
de sírásba torkollik búsan a szívem.
Oly csalóka a télnek jeges varázsa,
tüzesen ver a napnak sugarára,
s a fagyosan remegő világban
megcsap a jeges szél vad aromája.
Rideg karokkal öleled világod,
mert inog ide-oda,
nyugodt ásítással hallgatod
robbanó tested zaját.