Vilhelem Margareta
S már szinte szégyellem, hogy verseim
még nem sorakoztak ünneplő ruhában,
tudományok útján sokat heverésztek
versek, mik könnyű forrásként keltek.
Mozdulatod meg nem ismétlődik,
az mindig örök s egyetlen,
az az ölelés meg nem ismétlődik,
ami követi, az nekem marad.
Egy nap: és arcod tova már
gyorsan illant ma s tegnap közt,
az éj már két-part levők közt,
az éj, te bús, te bús, éji halál.
Kis lepkeszárnyak verseim,
szétnyílnak tavaszi aromában,
négy szárny, pár szín velük van,
festők kezében mintás tervek.
Simítod homlokom kezeddel,
megfoghatatlan érzésekkel,
s fulladó reggel sejtésében
ott vagy mindig közelemben.
Apák napjára
Gyermek voltam, de csak anyánk
volt, hányszor ültünk félig árván,
kis szobánk lett a fehér márvány,
jósol az imádság - szólt az anyánk.
Igen. Igen. Én mindent ráhagyok,
tudja is a férjem, hogy ki vagyok,
azt hiszi, az vagyok, akinek hisz,
örvend nekem, néha színházba visz.
Én olyan vagyok, mint minden ember,
laza láncszem, egy por s egy őrület,
egy fény, egy árnyék, egy céltalan jel,
egy hidegség, egy forró hevület.
Vajon van-e még jóra kicsiny jel,
egy kicsi ég kényszeredett hittel,
fülledt, vészes arcod mit hirdet,
kutatlak téged döbbent szívvel.
Házassági évforduló!!!
Amikor szívem kapuja kinyílik,
s rajta besurran a fátyolos bánat
halkan, mintegy gyászoló hölgy,
bánatos sírás remegteti a számat.
Szeme mint a csillag, ragyog,
ha ránézek, boldog vagyok,
keze mintha bársony volna,
mikor arcom simogatja.
Kedvesem, nyár, ne menj még!
Beszélgessünk, ahogy szoktuk rég
hasalva a fűben a sötét folyónak...
Az idő redőnye lassan sötétedett,
messze űzte a májusi virág illatát,
s akárcsak eddig, újra megdöbbenek,
játszanak velünk a színes hónapok.
Álmos esti zsongás árad szerteszét,
félig alkonyat van, félig csendes éj,
édes, hosszú csókot vált a két világ,
két szerelmes: a csillag és a virág.
Vajon mit akar bennem a lélek,
lehet, ismeretlen Holdistenek
azt hiszik, kicsikarnak tőlem
valami újat, szent kegyelmet.