Vilhelem Margareta
Vajon mit akar bennem a lélek,
lehet, ismeretlen Holdistenek
azt hiszik, kicsikarnak tőlem
valami újat, szent kegyelmet.
...mindegy, hol állsz, meddig,
kemény éle húsod érintik,
sokszor érzed, ha döfködik.
Az én szívem régen bezárt kapu,
senkit már be nem engedek, tabu,
bár voltak még viharos nyaraim,
amikor többször megkísértettek.
Serényen járt törékeny teste,
olyan volt mint a vidám nyár,
kék szeme éggel vetekedett,
drága özvegy lány-Nagyanyám.
Csak figyelem, mint egy zerge,
mert bátran bírom a sok dörgést,
ha elsápad arcom: érdektelen,
mert úgyis magam ura leszek.
Évek jönnek, évek mennek
és elszállnak a régiek,
kit szerettem életemben,
az tőlem mindig elsiet.
Egy napsugaras röpke percén
a kacagós jókedv havában
bejöttünk ide is, azóta
makacs kísérőnk lett a bánat.
Te, akit szinte hogy elvesztettelek,
mikor leszel megint együtt velem?
Kegyetlen egyedül nézni a tüzet,
mely lassan duruzsol holt fülembe.
Az élet szomorú, száraz ágak ringnak,
lelkem bánatos, nem találom a szádat,
támolygok az utca kockakövezetén,
kereslek mindenhol, eldobom verseim.
Elenyészek, mint halovány illat,
mellyel tovalibben a gyenge szél,
lehullok panasz nélkül a végnél,
mint egy rég elszáradt falevél.
Néha fáj az élet, ne bánd, elmúlik
minden bajod, lelked előtt elbújik,
hold apó vak szemmel, homályosan
látja, egyre szebb lesz az új gondolat.
Boldogságban
minden év utolsó percében
angyalok szállnak a földre,
két marokkal szórnak áldást,
kis szívekbe ömlik a malaszt,
s hevesebben dobban a tiéd.
Vágyamba tűzdelt kis bimbók
szaporán nyitnak sok szirmot
megduzzadnak áthágásokon
én csak hálásan mosolygok.
Nem voltam soha nagyravágyó,
nem kerestem glóriát,
mosolyomban fürdött lelkem vágya,
s nem volt soha palotám.
Ma advent van. Gyertya a kezemben,
messzire látok, keresve figyelek,
mindenfele csak angyalok repülnek,
még nincs este, még remélhetek.