Víg Éva
Nincs szerelem könnyek nélkül,
a rózsa sem adja ingyen tövisét,
mit el nem sirattál százszor,
az nem ragyogja feléd kagylókönnyét.
Az idő utolér, leteper,
és lelked kiterítve hever,
míg a gödör föléd nő, eltakar...
A város legsűrűbb tájékán,
élt egy öreg, ki megunta hajlékán
az állandó félelmet,
s asszonyától védelmet
keresett fű és fa alatt,
s így hajléktalan maradt!
Vázámban elpusztult virágok,
szirmaik szőnyege az asztalon.
Örökre elolvadt jégkockák
nyomai száradnak poharamon.