Vida Ferenc
Emlékszel...
Csak voltunk: Te meg én.
Ringatóztunk az álom tengerén,
Csókot váltottunk Hélios szekerén,
Ketten osztoztunk a szerencsén,
Csak Te meg én!
Elszálltak a gyermekévek,
most itt vagyok.
Szülőházamban fogadott tények
elmentek, árva maradok.
Otthon apám s anyám nélkül
üres lett ház, megfagyok.
Itt vagyok én, a kis konok.
Mennyi szépet ad az élet, s mennyi gyönyörűséget...
Jót, rosszat neked, nekem, nekik, nekünk!
Oly jó látni a csendes naplementét,
Tág szemmel nézni a napfelkeltét;
Érezni a keserűt, az édest,
Hallani a hangot és a csendet;
Megcsodálni egy virágot...
Fénytelen lett az életem, elhagytál,
Sötétség borult rám...
Az élet voltál,
Az örök támasz,
A vigalom...
Nap-égette nyaramra gondolok;
Egy forró nyárra, mi eszembe juttatja
az emberi lét nehézségeit, gyarlóságát,
örömét, bánatát.
Kietlen lett a táj, oly kopár;
Óh! Sőt, mily sivár...
Emlékeimben, mint két
tollpihe, szálltunk az égen;
Kéz a kézben, szépen.
S közben álmodom a zajló jelent;
Mint gyermek, ki megszeppent.
Meg kell, halj, hogy élni tudj...
Le kell vetned kinőtt ruhád,
mit beszennyezett külvilág.
Elég volt! Újjá kell születned,
vágyat, egót kell temetned.
Álom a végtelen szorításod, s elveszek benne,
Csukott szemeim közt kémlelek lesve.
Némán kiáltok füleid felé, sír a lelkem.
Ne engedj! Menjünk az Úr elé mi ketten...
Te vagy a legszebb, a legtisztább,
Az igaz szó és remény.
Te vagy a legjobb, legdrágább,
Lelkemre gyógyírt hozó fény.
Örökké Párizst láttad
Álmodban,
Onnan hagytad szép szavad ránk:
Áldottan.
Néked szóltak dicső rőzse-dalok:
Álmod tollából ittuk költői tanod;
S az utókor meglátta sorsod.
Fájdalmat ad neked az Isten,
hogy megtapasztalj.
Miként emelkedj, szárnyalj.
Mutatja: Te vagy a minden.
Fagyos téli nap volt, mikor
Megszenvedtél velem.
Megszülettem, s szívedre tettél,
Nem feledem.
Holnap
Szipolyozza az ember, míg lehet,
A csodás természetet.
De meglásd, egyszer vége lesz,
S jön a rettenet.
Bűnt követ el az ember,
Ki lassan levegőt venni sem mer.