Veres Dávid
Ki tegnap hős volt, az ma már csak áldozat,
összegyűrve a kukába, ki tudja, hogy hány változat,
Ha egyet kívánhatnék, kívánnék nagy álmokat,
a bennem élő kisgyerek még néha meg-meglátogat.
Nehéz tükörbe néznem, pláne ha magam adom,
ha hallod, érzed, egész más az, amit ad a dalom,
a zeném az otthonom, szavakból épült birodalom,
a trógereknek utcarepp, a többieknek irodalom.
A rengeteg rossz emléktől részegszik a rengeteg,
már van mit féltenem, szorítom őt, de rettegek,
hogy egy nap úgy ébredek fel, hogy elfelejtek élni már,
minden vágyam az a zöldre festett kék madár.
Megfordult a világ, visszafelé száll az idő,
szárad az arcom, felfelé hull az eső,
a földbe visszabúj a fű, miután kinő,
s a startvonalat átlépve lesz utolsóból első.
Napról-napra keresem az igazságok közt az igazságot,
csakhogy a legtöbben itt gyűlölik az igazságot,
A Maslow-piramis lábánál lassan alig férünk el,
saját káromon kell megtanulnom, hogy az élet nem fair.
Az este görbe lesz, még egy kör körte lesz,
Kertváros vagy Kőbánya - a nyomor körbevesz.
Minden élet egy feles pohár a sakktáblán,
a hangulat még Ibiza, de holnap a Balkán vár.
Tisztának születtem - piszkosan halok meg,
dalaim hagyom lenn, minden másom megy velem,
kétezer-húsz felé egyetlen fegyverem,
hogy Istenben hiszek fenn, és nem a fegyverben.
Mi lesz veled holnap, ha nem küzdesz a holnapért?
Hogyan is érthetnéd, te nem küzdöttél semmiért,
Minden, amid van, az más munkájának gyümölcse,
Félsz, hogy szavak híján, csended kell üvöltsed.
A fák között esőben ébredt a reggel,
átfázott az utca, a város velem kel.
Hajnali 5:40, vonat a vekker,
a támfalak tele teggel sértett heggel.
Már nincs meg a tűz, szememben nem látod a lángot,
nem küzdök ellene, elfogadtam a világot,
a barátnőm, a családom, a gyerekzaj, a madarak,
közel a harminchoz, leginkább ez maradt
"Szomorú vasárnap száz fehér virággal,
vártalak, kedvesem, templomi imával,"
de te nem jöttél, s mire elment a nap,
nélküled rontott be bánatom hintaja.
Harminc éve hallgatom, hogy hogy zokog az éjszaka,
sötétzöldre festette a szemeket a pénz szaga,
hajtok, hogy éljek, és rohadtul unom már,
hogy a siker, az elismerés felénk csak a pénzzel jár.
Kopog a reggel, szerelmem hangja ébreszt,
térd ér a térdhez, része a részemmé lesz.
A fény szántja az ágyat, visszaaludni nem hagy,
párnámon gyűrött álmok, fejemben még a tegnap, de
Szemetet hord a szél, szeretet s bú a mélybe lenyom,
Csak dörögjön az ég, örökké porozzon a beton!
Én odajárok haza, honnan más menekül, a szomj
Egyre véresebb, maradj meg belsőm, ó, én szép tavaszom!
Egy pillantás, egy mosoly, mi akkor részeggé tett,
egy pillantás, egy mosoly, mi talán részemmé lett,
de én vagyok a hülye... beszélek itt butákat,
mert mindvégig rád figyeltem, és nem pedig a ruhádat.