Verebi Éva
Nagy csőr, kicsi csőr, ki károg,
ki csiripel, és ugyanazon lombon,
míg a Füles hallgat,
és néha tudósan korhol.
Békésen pihensz mellettem,
a lényed bennem elsimul,
szép arcon nemes vonások,
s a holdfény rajtad elpirul.
Míg érik a szó a számban,
érkezik-e már a gondolat,
vagy megérzek és gondolok,
s betűkké fon az alkonyat.
Néha féltem, aztán néha meg nem,
néha legyalult "jól" a védelem,
és mégis sorjás volt, és nem sima,
kért vagy éppen hallgatott az ima.
Talán ha nem lennél,
talán ha én se lennék,
ha semmi nem lenne,
csak akkor lennék nyugodt.
Oly rég volt
Rozsdás este volt, épp esett,
csillag fázott az est egén,
remegőn ült bent a lélek,
s képzelt felé nyújtott kezet.
Nincs a fejemben gondolat sem,
mit tollam leírna szívesen.
Nézem a pasztellt előttem,
nincs zöld, se kék, se piros,
se barna köröttem, és hiányzik.
Napkeleti csend honol a tájon,
őz szökell, a pillantás összeér,
levél megrezdül, zümmög az élet,
s elszalad vele az erdei fény.
Készül a szívem várakozni Rád,
tisztítom nap nap után udvarát,
legyen majd tágas, szép helyed bennem,
Betlehem csillagod, ha rám talál.
Bánat fészkel a lélek bugyrában,
és bús hangján siratja baját,
amíg odakünn jár-kel az élet,
s tollászkodva kelleti magát.
Egyszer rég azt mondták nekem,
éjjel élnek a csillagok,
mikor bennem is gyúl a láng,
és mennék hozzád, Angyalom.
A reggel fölragyog a hegyen túlról,
idepergeti legelső fénysugarát,
bőrünkön időz, s már fut is a friss, üde szél,
és itt hagyja szívünkben a napkelet illatát.
Halottaim között hányan is vagytok,
kikért szívem szakadhatott volna?
Anyám, apám, ha nem volt, rég volt,
már nem ér utol bennük a fájdalom,
minő kegyes és kegyetlen jutalom!
Ha csiga lennék, bár törékeny,
de most a házamba bújnék,
ha kicsiny vakond, akkor
az áldott, fekete föld alá.
Úgy, ahogy a vén Tiszának,
Körös torka megnyílott,
múlt derengett rezgő fénnyel,
szív a mélye s tükre volt.