Verebi Éva
A kint és bent relatív, csöndes magánya
kezem fején vár, most hamvasat játszik,
ujjaim mozgásán halkan elidőz,
kék ér figyel két apró folt között,
mit üzen a fentről a zenész.
Lepke, lepke, szállj a tenyerembe
Hol élek én? - most az élet kérdez,
bentről szól rám, és remegve kérlel,
s míg napként elfogy, remél, mint este,
és újat szít félholtból, ha reggel.
Hullt az eső, a föld
száraz légzése hozta,
aztán a Nap küldött rám
ismét perzselő takarót,
de én semmiképp
nem akartam gondolni
semmivel,
gond nélkül véve leckét...
...nevetőn kicsorbítja
a sejtnyi életet,
s bárhogy nyugszik a Nap,
ó, mennyire imádom,
veled még ősszel is,
csábítón kacag.
Sötét erdő sűrűjében
három kis patak fakadt,
s felszínén, hogy ideér,
valcer és valkűr kacag.
Kiürül néha
bentről a szó, és süvít
az értetlen üresség,
ami együttérzőt keres
kapaszkodva meleg,
testvéri tekintetbe,
hogy megossza,
amit nem lehet...
A holnap, a holnap
eléri talán a mát,
s kéken nyugszik a fehér,
míg szívemre borul a nyár,
talán süt, talán újra esik,
a messze annyit ígérhet neki,
könnyed sanzont, bókokat,
szód szívembe égette csókokat...
Szívem vásznán nyílt istenes, szép világban
póriast nyílik a tyúktaréj tavasszal,
borzol a Sásdi rét s lápok súgó szele,
lelkem most imákkal békél és magammal.
Fürtös a termet, és zsenge, rugalmas,
alig zöldült, bolondos, friss jegenye,
karja még integet törékeny-karcsún,
s a halkult zongorán az ujja piheg.
Veled, benned pörgök, fergeteg,
körbe-körbe forgok, kergetek,
kibomlott hajamba súg a szél,
miért, kiről, most ne mondjad még,
csak vigyél.
Nem leszek áru,
és nem vagyok kincs sem,
nem leszek hajtó,
de nem vagyok vad sem
Hallgat a múzsa, csendes a róna,
nem kápráztat szemet a csalóka délibáb,
hajamon az ökörnyál színtelent sző,
szikesen lustaság, baktat a vers, a láb.
Ha túl sok a kérdés és a kétség,
melyben elkopik a pillanat,
a lassú halál felőrli az érzést,
s íze, eszenciája örökre bent ragad.
Ki vagyok én,
hova is tartozom,
s a valakinek valakije,
elődöm s utódom?