Verebi Éva
Szépek vagytok ti, új márciusok!
Makrancosak, téltúlélő vágyak,
faggyal birkózó, feszülő rügyek,
virágnak vetett hófehér ágyak.
Az idő megállt, mellettünk feküdt,
mint víz fölött megpihen a pára,
ajkunk szótlan beszélt két csók között,
s félt, tán sosem emlékszik majd a mára.
Föllapoznak mindenféle rossz és jó érzések,
véráramot sodornak az erős gondolatok,
átfésülnek a tóparti nyárfák és kőrisek,
s én szeretem e lomb szűrte, színes árnyalatot.
Még halk volt a Fenség akkor, és csönd volt ott az úr.
Még nem láttam elég élőn őt tetszhalott bennem,
még nem gondolt semmit a gondolatom se Róla,
még nem tudtam arról sem, hogy mennyire szeretem.
Ha rólam bármit mondanak,
az néha idegen,
mért látja így, én nem tudom,
ki érti ezt?
Estbordűrre pihent a Nap,
aki reggel rózsás arany,
kalandos éj álmokat kért,
megizzaszt, átmosdat még
Az áldozatokért
Csodálatos lény az ember,
kiontja, fűzi az élet,
a lélek a térbe kilép,
s eljárja útját, a végest.
Még kicsit szendereg, békés, most a legszebb,
ősi álmok terítik lelkét puhára,
és én gyönyörködöm, csodálom e képet,
amint szeme rebben szíve sodrásában.
A boldogság egyik arca
Novemberi szél csapkodja az arcom,
autóm lehúzott ablakán át könnyezem.
Hideg és karcos, most így is szeretem.
Gyönyörködöm a ködös, füstös tájban,
mint nyeli el előlem az utat, a házakat
és a fákat, s mégis milyen messzire látok!
Hinni bizton én csak egyet tudok,
a sok dolog erős kezeket ad,
a napra nap jön, évre nő az év,
és mit tavaly vetettél, az te vagy.
Gyertyára, fohászra libbenő levél
gyönyörűn és sárgán elmúlást mesél,
fájnak és sírnak, tenyerembe hullnak,
félig még élnek s szépre alkonyulnak
a tavaszi feltámadásban.
Dombok zöldjén szalad az érzés
át a langy lejtőn, derekam ívén
fehér kő szisszen mezítláb alatt,
csendből bújik a meredély szava,
kékség súg, elveszni vágyunk,
sziréntenger hang, a végtelen
ránk hull, fodrot küld felénk,
sziklák hevén fröccsen...
"Nagypénteken holló mossa két fiát,
Ez a világ kígyót-békát rám kiált..."
Pont, mint régen, amikor
elköszönt a tudatlan lélek,
tűsarkúját sarura váltva
köszöntött újat...
Mit, kinek és miért is szóljak?
Pereg a perc még hasztalan,
csak lassan lepnek el a hű szavak,
és zúgnak, dúlnak, szólni akarnak,
megríkatni, kérni, érezzem én is,
ne csak megértsem őket,
mert bennem csicsegnek,
és vágynak kibújni nékem...