Verebi Éva
A rét virágos, a kő mohás,
hol gránát csapódott egykoron.
Karszti kövek, még meséltek?
Ki hallja meg a hangotok?
"Az ember háza ott állt a dombon, és uralkodott."
Övé volt a kert, folyók, fák és a bokrok,
szántóföldek, rétek és a dús legelők,
erdőt járta, hol a fák domb mögé nyúltak
hófödte csúcsokig szeleket kergetőn.
Virtuóz variációk Istenre és Emberre
Massanet: Meditáció
Valahol, mindentől távol
még végtelen csend volt.
Lent dúlt és harcolt,
pusztított a fémszerű lét,
ölt és ölelt az emberi lény.
Poroszkál a létezés ezer arca közül egy,
talán a mélyét járja, hogy onnan már
csak útja fölfelé legyen.
De ma még kívül-belül sajgok érted, Világ,
mint könnyfakasztó harsona,
nem ér már a nevem semmit,
és nem érkezem mostanság
valahogy semmivel, sehova.
Az csíksomlyói búcsújárás igaz története
Történt mindez nagyon régen, még a messzi múltban,
amikor a csillagok már velünk együtt hulltak.
Teremtését a Jóisten végre elvégezte,
és azután boldogságban Csíksomlyóra mene.
Neked nőttem a mindenségből,
de leszakítottak maguknak a vétkesek,
csapdosó szárnyamat naponta letörték,
s vergődtem jaj-ok és kétségek között.
Ha Krisztus szenvedése
a megváltó feltámadás,
és ma is ártatlanok
vére áztatja e drága Földet,
miért hiszed, hogy ez a feloldozás?
A lélek
Űzött vér hullámai
lassan elcsitulnak.
Ős egysejtű lét
most nyugodni tér.
Ahol ketten jártunk,
és ahonnan hullottunk,
messze-messze, mint az ég.
Siklik az álom a kis patakomban,
röpteti szárnyát, serceg a nád,
meglesi közben az ég hegye-dombján,
én kicsi szívem ébred-e már?
Csörgedez, kipattan,
kibújik és zizzen,
csicsereg, dudorász,
bizsereg a szívben.
Aki elűz, és aki fogva tart,
akinek szíve egy rongydarab,
akinek vasmarok kezében
elporlik a földi élet -
miért hagytuk hát mi,
akik most sírunk,
hogy itt, és velünk éljen?
Megbotlik velem a deres, szürke reggel,
kabátom alá kúszik a kék szín hideg,
borzongásom kuncogja a sárga blúzom,
s puha, lila kesztyűben a kezem pihen.