Verebi Éva
Szívem vásznán nyílt istenes, szép világban
póriast nyílik a tyúktaréj tavasszal,
borzol a Sásdi rét s lápok súgó szele,
lelkem most imákkal békél és magammal.
Fürtös a termet, és zsenge, rugalmas,
alig zöldült, bolondos, friss jegenye,
karja még integet törékeny-karcsún,
s a halkult zongorán az ujja piheg.
Veled, benned pörgök, fergeteg,
körbe-körbe forgok, kergetek,
kibomlott hajamba súg a szél,
miért, kiről, most ne mondjad még,
csak vigyél.
Nem leszek áru,
és nem vagyok kincs sem,
nem leszek hajtó,
de nem vagyok vad sem
Hallgat a múzsa, csendes a róna,
nem kápráztat szemet a csalóka délibáb,
hajamon az ökörnyál színtelent sző,
szikesen lustaság, baktat a vers, a láb.
Ha túl sok a kérdés és a kétség,
melyben elkopik a pillanat,
a lassú halál felőrli az érzést,
s íze, eszenciája örökre bent ragad.
Ki vagyok én,
hova is tartozom,
s a valakinek valakije,
elődöm s utódom?
Ő szalad,
én meg nem,
olyan lassan lépkedek
szekeremnek kerekéhez,
mégse érnek gyorsasággal,
egy ilyen nagy badarsággal
biz` nem ér föl semmi sem.
Karcsúvá váltam.
Formába öntött az időm,
mit nekem szánt
az érkező, kíváncsi vágy,
s míg ízek, illatok
balzsamot szórtak,
fürkésző kék szemem
látni kezdett...
Mire itt mindenért az a nagy jajgatás?
Sírunk reggel, hogy mily korán,
aztán este, hogy megint itt van,
s alig jut hó a szombatomra,
hogy a nap szívja megint a takaróm,
mit az őszön átbökött a kaparó,
aztán a tavasz is későn jött...
Mamikám, mondd meg nékem,
apa miért kisfiad néked?
Á, igen, most már értem,
hát Motyó cicám ki lesz néked?
Ma találkoztam újra a hazuggal.
Rég nem éreztem így az erejét,
mint a bénító szorítás megfogott,
s közel, távol, sehol egy menedék.
Mint a szó repül szárnya nélkül,
követtem lassú léptekkel léptedet,
s benned ébredve ott haladtam,
hol még te vagyok, s nincsenek kételyek.