Verebi Éva
Az csíksomlyói búcsújárás igaz története
Történt mindez nagyon régen, még a messzi múltban,
amikor a csillagok már velünk együtt hulltak.
Teremtését a Jóisten végre elvégezte,
és azután boldogságban Csíksomlyóra mene.
Neked nőttem a mindenségből,
de leszakítottak maguknak a vétkesek,
csapdosó szárnyamat naponta letörték,
s vergődtem jaj-ok és kétségek között.
Ha Krisztus szenvedése
a megváltó feltámadás,
és ma is ártatlanok
vére áztatja e drága Földet,
miért hiszed, hogy ez a feloldozás?
A lélek
Űzött vér hullámai
lassan elcsitulnak.
Ős egysejtű lét
most nyugodni tér.
Ahol ketten jártunk,
és ahonnan hullottunk,
messze-messze, mint az ég.
Siklik az álom a kis patakomban,
röpteti szárnyát, serceg a nád,
meglesi közben az ég hegye-dombján,
én kicsi szívem ébred-e már?
Csörgedez, kipattan,
kibújik és zizzen,
csicsereg, dudorász,
bizsereg a szívben.
Aki elűz, és aki fogva tart,
akinek szíve egy rongydarab,
akinek vasmarok kezében
elporlik a földi élet -
miért hagytuk hát mi,
akik most sírunk,
hogy itt, és velünk éljen?
Megbotlik velem a deres, szürke reggel,
kabátom alá kúszik a kék szín hideg,
borzongásom kuncogja a sárga blúzom,
s puha, lila kesztyűben a kezem pihen.
Cseperedik még a lét a szebbre,
de kicsorbul félúton az akarás,
kardélen remeg a magzati kor.
Öledben maradnék, édesanyám.
Csiling, csiling, csengettyű,
kicsiny ágon angyal ül,
hárfa húrja lágyan peng,
kis kalácsot fölcsippent.
Miért csukódik be néha örökre
Isten kicsiny házán vajon az az ablak,
a nyomorból egy szemétdombra lökve,
ahol egyszer, régen átszállt már egy angyal.
Amikor csöndben elbújik az akarás,
és nem tüzesít a közel, sem a távol,
amikor foszlik rólam a világ zaja,
szívemben béke, Istennel vacsorálok.
Róma, Bizánc utódai és az "új világ" szekértolói előtt
Mondjatok egy, csak egyetlen népet,
amelyik népemnél különb! Írjátok le,
és én száz tollból, szóval cáfolom.
Mondjatok egyet, amelyik bátrabb,
régibb, életnek valóbb, mint nemzetem,
úgy, hogy a másét nem veszi el.
Ha múlik a perc, mert úgy gondolod,
pedig csak belőled fogy valamennyi,
feszül, pendül, s ereszt pár sornyi húrt,
az életből is csak kottafejnyit.