Verebi Éva
És ők hirdetik, boldogok a szegények,
mert övék lesz majd a mennyeknek országa,
hogy annyit érünk minden, amennyit adunk,
Agnus Dei, Isten Bárányaként vakon,
és vár a földön a rögösre vájt utunk.
Szeretem nézni, ahogy szöszöl az út,
s belekarol a jegenyék derekába,
ahogy átengedi a napkorongot,
és fejét hajtja a föld porába.
Persze, kérlek, egyétek csak, amit főztök,
az étkem nektek hol édes, hol savanyú...
Cris Rhea
Úgy szól, zsong nekem
ez a puha, meleg dallam,
befon a zsibongó,
édes-bús izgalmas szín
Mit adjak még?
Mondjátok, mit akartok?
Miért fáj, hogy rongyaitok
tiszta ruhára cseréltem,
s közben nem raboltam ki
mást, sem önmagam.
Te vagy a végzetem,
és te vagy a hatalmam.
Jaj, hányszor jutottam így
koldusbotra bolondos Veled,
s vergődtél szörnyű bánatommal,
hogy holtamban eltemess?
Nagy csőr, kicsi csőr, ki károg,
ki csiripel, és ugyanazon lombon,
míg a Füles hallgat,
és néha tudósan korhol.
Békésen pihensz mellettem,
a lényed bennem elsimul,
szép arcon nemes vonások,
s a holdfény rajtad elpirul.
Míg érik a szó a számban,
érkezik-e már a gondolat,
vagy megérzek és gondolok,
s betűkké fon az alkonyat.
Néha féltem, aztán néha meg nem,
néha legyalult "jól" a védelem,
és mégis sorjás volt, és nem sima,
kért vagy éppen hallgatott az ima.
Talán ha nem lennél,
talán ha én se lennék,
ha semmi nem lenne,
csak akkor lennék nyugodt.
Oly rég volt
Rozsdás este volt, épp esett,
csillag fázott az est egén,
remegőn ült bent a lélek,
s képzelt felé nyújtott kezet.
Nincs a fejemben gondolat sem,
mit tollam leírna szívesen.
Nézem a pasztellt előttem,
nincs zöld, se kék, se piros,
se barna köröttem, és hiányzik.
Napkeleti csend honol a tájon,
őz szökell, a pillantás összeér,
levél megrezdül, zümmög az élet,
s elszalad vele az erdei fény.
Készül a szívem várakozni Rád,
tisztítom nap nap után udvarát,
legyen majd tágas, szép helyed bennem,
Betlehem csillagod, ha rám talál.