Verebi Éva
Mit, kinek és miért is szóljak?
Pereg a perc még hasztalan,
csak lassan lepnek el a hű szavak,
és zúgnak, dúlnak, szólni akarnak,
megríkatni, kérni, érezzem én is,
ne csak megértsem őket,
mert bennem csicsegnek,
és vágynak kibújni nékem...
Nem lennék első, mert elmúlhat
tömjénfüst is és a szerelem is,
nem lennék első, ki utat tör hévvel,
a fény csak vakít`ná szemem is.
Miért is cserélnék hószín lelkekkel,
mert nem zaboláztak a piros felhők
a vihar kezdetén árban elvesző,
rohanó patakot, ki partra verten
küzdött életéért és levegőért
Száll, súg a szél, a jövő öltözik,
fényre nyílik a jeles levelekben,
kifutott hajóknak vitorlavásznán
siet, s kikötők egén megpihenhet.
Ó, neked nem elég
a miénket szeretni,
aggódnod úgy kell,
mint hogy mind a tiéd.
Szállj, szívem, szállj csöndes vakon,
csak érezz most szótalan,
mily` illanó a bú, ha csak néha hajol
Napjaim csöndes percein süt át
apám szeméből a tengerkék csepp,
testéről a hóba mártott lepel,
mit ráterít lombos fára a léleknek tele,
mint jól felhordott, plasztikus festmény,
mint "Menekülés a vihar elől",
ahogy a bomlott lélek szalad,
és erős karja talán még ölelte...
A Duna-Tisza köze rónáin fekszem,
Krisztusom áldott, szeletnyi testén,
hol sötét árnyként hajol fölém...
A Téridő, e Végtelen, rácsos abrosz
vágyakat gyújt, hűs fénye sebesre karcol,
érzéseknek gyöngyöt gurít, asztalt terít,
s rég kihunyt ragyogást volt csillagból hevít.
Mikor kertre nyílt még az én ablakom,
tudtam, hogy a tavasz bont forró nyarat,
s hallottam, az ősz prüszköl épp a téllel,
s hóban holnap szuszog az avar alatt.
Faragnék ringató bölcsőt,
és a fej felől tündöklő jelet,
s a keresztre mosolyt, mert csoda érkezett.
tűz tündérkert sípok
selymek és hárfák
ritmus és táncok
a haboknak hátán
érnek és kérnek
ajkamról suttogva
szórva zsibongva
a szívem szívedhez...
Én nem értek ma semmi fontosat?
Pedig néha elhiszem magamról,
nem vagyok zöldfülübb csavargó,
néhány velem gyalogló és utánam jövő,
még le nem vitézlett nemzedéknél.
Ma kívül maradtam az estén,
őr helyett állok, nézem a tekinteteket,
mi a jel, mit észre nem vesznek,
s róla a figyelmet elverték.
A kint és bent relatív, csöndes magánya
kezem fején vár, most hamvasat játszik,
ujjaim mozgásán halkan elidőz,
kék ér figyel két apró folt között,
mit üzen a fentről a zenész.