Venger Debóra
magányos dallamot kopog a tűsarok
elhagyatott macskaköves utcán
mely félhomályba veszve lustán kanyarog
s folyóparton végződik majd kurtán
bőrömbe égettem szerelmemet irántad
a mindenem voltál - elhiszem hogy imádtad
hogy lehettél oly vak hogyan is nem értetted
neked is kell értem - nem csak nekem éretted
csontjaimban szemtelen szúként rág
csámcsogva lakmározik ott bent
settenkedő álnok szomorúság
lesz-e aki tőle majd megment
sebhelyeket gyalult az ember a tájba
nem nézve hogy mennyi pusztítást hagy hátra
lészen itt majd rend és civilizáció
épülettömegek s modern utak - ez jó -...
kétségbeesett szív
bárdként áll szívemben tehetetlenséged...
ami eddig hajtott
szunnyad fű alatt
szerelemlángjaim
csak parázslanak...
ne félj kedves hisz nincs mitől
az élet a játszóterünk
szeretlek s fogom két kezed
végtelenbe fut szekerünk