Végh Barbara
budapest,
klinikák,
semmelweis egyetem
áldott, pozitív, merev,
dermedt feszültség,
mi szilánkokra hasadni vágyik -
hullani a semmibe,
üvegfal előtt áll egy ember...
fáj, fáj, fáj,
belém szúr, ha rám néznek.
fáj, ha figyelnek,
és fáj, ha észre nem vesznek.
Egy mozdulatodban benne
van a világ minden szépsége,
s ha ez csak fikció...
Egykoron hittem benne,
hogy lesz kiutam ebből.
De most is ezerfelé...
Mondd, miért?
Miért ezt szántad nekem?
Miért fáj így a sorsom,
miért gyötörsz így engem?
Lombokon át süvít a szél,
mint sors az emberen.
Lassan játszva lengedez,
vagy vihar jő,
mi veszte lesz,
nem lényege talán.
Tedd meg, fuss,
szorít az idő,
jelenünk csak arról szól,
vajon mit hoz majd a jövő.
Az elfojtott könnyeid vagyok,
a földbe gyökerezett nemlét,
égig nőni akaró ágak, csak egy elhajított emlék.