Végh Attila dr.
Suttogok füledbe szavakat,
mert most éppen alszanak,
teszek hozzájuk képeket,
így lesz belőlük képzelet,
testetlen, szárnyaló gondolat
köt össze magányos sorsokat,
és suttoglak, ha már nem leszek,
- hangtalan kívánok szépeket.
Mutasd az élet édenét
vigyél magaddal elmegyek
veled maradni épp elég
hegyeknek árnya rengeteg
keress magadnak illatot
te légy a kerti kis virág...
Kapaszkodók. Csak én nem érem el.
Sosem segít, akit nem érdekel.
Szakadt a tér, a lélek esni vágy
eső után, ha véget ér a nyár.
Maradtam magamat biztató,
tavasszal kirebbent, tiszta szó,
titokban megbánó temérdek,
láthatod, hozzád én nem értek.
Időnként átjárt a szürke Hold,
bár a sok csillag mind mellette volt...
Tavaszba fordul vigaszul az ég.
Néma keservek mind odalettek.
Amit hozott, azt elvitte a tél,
éledő fák nekem tetszelegnek.
Cseppen a jégcsap a fák tetejéről, zúzmara hullik.
Régmúlt illata szólít, mindjárt vége a télnek.
Rügyfakadástól olvad a lelkem, hallani végül,
kattan zárja e testnek, vágyom benne a szépet.
Puha bársonyt vet az ég
könnyed leplén ránc se jár
díszlik mint egy teríték
tejfehérben csendje zár
- Ősszel a Hold, ugye, játszik?
- Látni, amint dudorászik.
Nehéz a dér az ablakon
reményt se fűzne már nagyon
lehull az őszi napsugár
tavaszt idézne oly bután
fagyöngy kabátja hívogat...
Nekem a Nő az, ki őszintén szeret,
nem kell, hogy főzzön, hisz megteszem én,
ha lemossa rólam rakódó szennyem,
nem vágyom többre, ez éppen elég.
Átszűrődtem a tű fokán,
miközben rám sütött a nap,
színesbe fordult a félhomály,
amikor megálmodtalak.