Vassné Hanesz Kata
Megjött Hóanyó, jól felrázta a dunyháját,
szétszórta fehér lepelét az egész tájra,
nagyon mérgesen jött, fújja magából
a mérget, soká érkezett, egy kicsit késett.
Mindjárt vége... itt a Szilveszter...
Mindjárt vége... itt a Szilveszter...
Mindjárt vége az évnek, de addig még
van reménysége végiggondolni, mi
is volt, mit csináltunk rosszul, hogy jövőre
másképp legyen, nehogy rosszul döntsenek.
Elmennék én a világvégére utánad,
csak ne lenne meg bennem az a múlt
árnyéka, az árnyék olyan, amit feledni
nem tudok, így hát jobb, ha itt maradok.
Közeleg a karácsony, gondolkodom,
elszámolok magammal s dolgaimon,
mit csináltam rosszul, jót cselekedtem,
min kell javítanom, másképpen tennem.
Hol van már az összetartás, szeretet,
mint nagyszüleink idejében, emberek?
Fájdalomban éltem, mikor magam körül
elvesztettem mindent, az életet, a nevetést,
porban hullott minden.
Ó, te természet...
Ó, te természet, mért vagy oly csodás,
látványod kápráztató, arany sugár,
tiszta vagy, a fák között fénylő napsugár,
sugarad, bár nem melegít, de jó látni ám...
Minden vágyam te voltál nékem,
rád gondoltam mindég szüntelen,
az Isten nekem adott, idevezényelt,
tudtam, éreztem, így kell hogy legyen.
Mikor nagy a bánatod,
nem tudod, mi lesz még,
légy erős, legyél túl rajta,
gondolj a szépre, holnapra.
Anyámmal voltam éjjel álmomban,
hajamat simította, kezemet fogta,
nagyon szeretett, oly jó volt látni
gyermekei között vidáman, kacagva sétálni.
Vannak olyan vágyak, amik nem érhetők el,
de az álmunkban mégis ott van, lebeg,
vágyak nélkül élni nem szabad, nem kell,
hisz az ember míg él, vágyakhoz esedez.
Ősszel az ember másképp lát mindent,
ami szép volt, elment, virágok, levelek
lehull, sárba vész, mint a régi szerelem,
visszasír az ember, ami szép volt régen,
nem jön vissza többé, csak az emlékek.
Úgy szeretnék veled lenni,
karjaidban pihenni, szép is
lenne fülembe szép szavakat
suttogni.