Vassné Hanesz Kata
magamról...
Ha egyedül vagyok és unatkozom,
könyvet kapok elő és olvasgatok,
sok könyvet olvastam, mert szeretem,
a sok olvasástól írást is megkedveltem.
Amikor először láttalak, felkaptam a fejem,
mikor beszéltem veled, azt hittem, barátság
lesz, úgy forgott a fejemben, ahogy lesz,
úgy lesz, de legbelül mást éreztem.
Édesapám, jaj, de fájón köszöntelek,
de réges-régen fent vagy már az égben.
...a szerelem hálójában össze-
simulva oly jó, fogjál, öleljél
szorosan, ne engedj el, veled szép...
Egy asszony életében minden benne van,
a szerelem, a csók, a szenvedés, a fájdalom,
sok mindent kibírunk fehérnépek, fáj nagyon,
gyengébb nemek vagyunk, és erősebbek, tudom.
Szív egy rejtély, ott őriz mindent,
a szeretetet a bánatot, az örömet,
mindent magába zár, az emléket,
kamrája kitágul, elrejt mindent.
Késő este, mikor kigyúlnak
az égen a fények, akkor én
nyugovóra térek, lehajtom
párnámra fejem, de még nem
alszom, rátok emlékezem.
Anyák napja közelséggel oly nehéz nekem,
mért mentél, mért hagytál itt köszönés nélkül
oly hirtelen, az egyik percben beszélgettük,
a másikban elmentél oly messzire, megállt
a szív, nem dobbant többé, feldolgozni nem lehet.
Az életvonatra ha felszáll valaki,
úgy repül vele, észre sem veszi,
az életvonaton jó kapaszkodjál,
nehogy leess, mert végleg megáll.
Igen, olvasgatok, szeretetem a verseket,
most régi ponyvaregény akadt kezembe,
nem jön álom a szememre, a könyv sem
köti le a figyelmem, nem tudom, mi ez!?
Amikor a Nap a földet súrolja,
vörös fényét a folyóban meglátja,
nemsoká feljön az est csillaga,
bíborruháját ezüstre felváltja.
Holdvilágos este volt, mikor elköszöntél,
azt mondtad, nem látlak soha, soha többé,
nem vettem komolyan, idegesen mentél,
nagyon fájt, megbántottál, másnap jöttél.
Ma reggel nagy szemekkel ébredtem,
mikor az ablakomban a reggeli fény
rám nevetett.
Nagyon megöregedett,
háta hajlott, látása rossz,
lába az is nagyon remegett,
de engem nagyon szeretett.