Vassné Hanesz Kata
Könyveimet lapozva azt vettem
észre, egyszer csak egy préselt
virág akadt a kezembe, árvácska
volt a könyv lapjai között préselve,
akkor tettem oda, mikor anyám elment
örökre.
Egyik reggel könnyes szemmel ébredtem,
azt hittem, álmodom - de nem! Nem voltál ott
mellettem, párnám a könnyeimtől még most
sem száradt meg, nagyon fáj, hogy elmentél,
itt hagytál, kedvesem.
Mint a csiszolt kő, úgy ragyog
a tenger az ég tükrétől, oly tiszta
és szelíd, összeér az arcuk, ez a
kék lagúna.
Még mindig itt vagy velem, pedig
csak álomképben létezel, rád én
mindig gondolok, mert szerettelek
oly nagyon.
Minden este, ha eljön a sötétség ura,
pihenésre térünk nagyok és apraja,
fáradalmas nap után jólesik pihenni,
a sötétség ura segít álomba merülni.
Elmúlt a nyár, elmúlt minden,
elmúlt forróság, elmúlt szerelem,
lehullik a fákról a gyönyörű levél,
a mi szerelmünk is már véget ér.
Azon az éjszakán
láttalak meg téged,
azon az éjszakán
ismertelek én meg.
Szerettem volna Tündér lenni,
fiatalkoromban a vízen járni,
Tündérországba menni, eljutni,
erről álmodtam, reméltem mindig.
Amikor még nem ismertelek, azt sem
tudtam, milyen az élet, voltam, mert lettem,
csak mentem-mentem magam elé lesve,
léptem, mentem csak előre lehajtott fejjel.
Kis, szerény virágot adtál akkor nékem,
első randevúnkon a házunk elől szedted
nékem, akkor még nem tudtad, hogy ott van
az otthonom, nem szóltam, csak mosolyogva
magamhoz simítom.
Az én gyermekkorom olyan volt, mit a tavasz,
mindég szaladtam, mindég csak játszadoztam,
szaladtam a réten lepkéket ugrálva kergetve,
vágyak szárnyán elmélkedve vadvirágot szedtem.
Járd az utad, bármilyen,
haladni csak előre kell,
ne menj vissza, ha rossz,
jön egy másik, talán az jobb.
Szomorú nap közeledik nékem,
Olvastam egy könyvet, keveset.
Nem tudtam, homályos a szemem.
Folyik a könny, elázik a könyvem.
Felhők felett mindég kék az ég,
a boldogság reménye őszintébb,
ott fent nincs szomorúság, bánat,
hajtanám fejemet válladra bátran.