Vass Lajos
Elfújt a szél egy levelet,
Nem kell ő már senkinek,
Hiába sír és kesereg...
Elhalt álmomban újjászülettem,
Mohón falva, billentyűzeten
Szavakat keresve.
A levelek vadul kergetőznek
Szomorú táncot járnak
Ezek már jelei az ősznek
Gúnyos mosollyal köszön a nyárnak.
Utolsó csókot lehelte ajkam,
Néma csend vett körül minket,
Örökkévalónak akartam,
Nem romokban látni mindent.
Sajátosan marcangol,
oltalmazva tép szét,
kellettem, mert harcol
lelkemmel a létért.
Tavaszi Nap kacsint rád fentről,
fénye elérte poros orcád,
előcsalogat a téli rejtekből,
hívogató mosolyt ont rád.
Csillagok fénye a vízbe veszett,
elnyelte azt a mély sötétje,
fenn az égen nem ragyog egy sem,
hiába keresem őket sötétben.
Te is tudod, mire ugrok...
Tudod, mennyire finom szád van,
ráharapni vadul s lágyan,
ízét érezni számban.
Este volt, Hold sütött,
autó izzadt belül,
szám a szádnak ütközött...
Nélküled nem telhet el nap,
nem lehet olyan, hogy nem írok,
Rólad ódázik egy agy,
magukba tintát szívnak a papírok.
Tudjátok-e, mit hagyok itt magamból e Földön?
Értitek majd szavaim, mikor könnyeitek törlöm?
Mert én leszek az, ki e fuvallatot kelti,
s én leszek, ki ezzel szemeitek törli.