Vaskó Ági
Pezsgő durran, óév szalad,
újévünk már ajtón matat.
Himnusz csendül, száll az ének,
fogadalmat zeng a lélek.
Takaros kis ház volt hatvan éve,
vakított az oltott mészköténye,
fal tövében sárgalléros pócik
kérkedett, hogy fénnyel takaródzik,
s ha húsvétra fakult pirosabbja,
szorgos kéz meszelte csinosabbra.
Bíborpírral didereg a hajnal,
tél öleli karcsú derekát,
feldíszíti ezüst angyalhajjal,
szél dalával szól a szerenád.
Virágot álmodtam... látod... megint,
s ha felébredek, szemétbe lépek.
"A hervadás bús pompájában áll most"
megannyi sír, gyászos fakereszt,
viaszt sírnak a díszes mécsvilágok,
s a rút halál szíveket repeszt.
virág voltál...
szíven nyíló
illatoztál mellemen
mézcsókodnak cseppje éledt
szerelemmé nyelvemen
Kertek alján már az ősz csatangol,
tolvaj lépte surran hangtalan,
harmatkönnyet csen a pirkadattól,
érett ajka néma s daltalan.
Szerelemmagból nyíltam gyommá,
Majd hazugság vált ágyasommá...
"Én nem tudom, mi ez, de jó nagyon,"
szerelmes szavak bújnak ajkamon.
Csókod perzselő nyár, bársonypipacs,
arcomra simult - késői vigasz.
Könyvtárak, mappák és szótlan fájlok
között loccsan szét az est.
Még rád ragyog, még simogat
az áldott tavasz fénye,
arcodra bájt, bársonyt simít
a várt másnap reménye.
Szárnyat növesztett ma vágyam,
lelkem szirti sasba zártam.
S felrepültem, fel az égig,
a Jóisten küszöbéig.
A nap dereng, az est ezüstös,
ma győz a csend a pénzvilágon.