Vaskó Ági
Könnye hull az ólomszürke égnek,
a böjti szelek virágruhát tépnek,
s míg a szirmok dideregve halnak,
a csendes percek emlékeket csalnak:
a felderengő napfényes napok
feledtetik, milyen fáradt vagyok.
Még "Vak volt a hajnal,"
szürke, fénytelen,
mikor átfont ölelő karod,
lágyan betakartalak hajammal,
s rád csókoltam ezer csillagot.
Reggel van, reggel van, áldott a nyugalom,
a háznak védelme most bizony, oltalom.
Ruhásszekrény polcán pihen az ünneplő,
nyakkendő, fehér ing ma nem főszereplő.
...ahogy riant a téli jég,
tavaszt remélt a büszkeség.
Lángol a sírkert, lobog a fénye,
millió mécses ír ma az égre.
Kertek alján tündetavasz lépked,
lábnyomában ledér krókuszok
ringatják a sárgát, lilát, kéket...
Pezsgő durran, óév szalad,
újévünk már ajtón matat.
Himnusz csendül, száll az ének,
fogadalmat zeng a lélek.
Takaros kis ház volt hatvan éve,
vakított az oltott mészköténye,
fal tövében sárgalléros pócik
kérkedett, hogy fénnyel takaródzik,
s ha húsvétra fakult pirosabbja,
szorgos kéz meszelte csinosabbra.
Bíborpírral didereg a hajnal,
tél öleli karcsú derekát,
feldíszíti ezüst angyalhajjal,
szél dalával szól a szerenád.
Virágot álmodtam... látod... megint,
s ha felébredek, szemétbe lépek.
"A hervadás bús pompájában áll most"
megannyi sír, gyászos fakereszt,
viaszt sírnak a díszes mécsvilágok,
s a rút halál szíveket repeszt.
virág voltál...
szíven nyíló
illatoztál mellemen
mézcsókodnak cseppje éledt
szerelemmé nyelvemen
Kertek alján már az ősz csatangol,
tolvaj lépte surran hangtalan,
harmatkönnyet csen a pirkadattól,
érett ajka néma s daltalan.