Varsás Mihály
Esteledik. Nemsokára kilenc óra lesz.
Enyhe tél van. Bár a szél fúj, csöpög az eresz.
Szívemnek is el-elcsöppen halkan Tefeléd
hívó szava, s hozzád viszi lágy üzenetét.
Édes a csókja, mosolya kegy,
Nincs ilyen kislány, csak ez az egy.
Kisfiam! Az idő halad, meg nem áll
Fejünkre jön a tél, tavasz, meg a nyár
Tőlünk soh` sem kérdi, tetszik-e vagy sem
Istenem! Milyen parány az ember
Nincsen, aki megvesse az ágyam
Nincsen, aki megvesse az ágyam,
Megtörülje fáradt homlokom,
Nincsen, aki letörölje néha
Hulló könnyem fáradt arcomon
Legyen meg, Uram, a te szent akaratod
Istenem! Most úgy érzem, közel vagyok hozzád.
Érzem, hogy most rám mosolyog a magasból orcád.
Lelkemnek szárnya nőtt és tégedet keres,
Téged, a hatalmast, mindenek felett.
Keres és megtalál, mert te is akarod,
Legyen meg, Uram, a te szent akaratod.
Szenvedek. Ezt nem sokáig bírom
Valahol már ássák is a sírom
Beletesznek minden bánatommal
Isten veled, Te édes, kis angyal
Kicsi asszony, elmegyek Tetőled
Fentről is foglak szeretni téged
Szőke kislány hamvas arca
Feslik, mint a rózsa.
Mézét az őszi napsugár
Csókolja le róla.
Oly gyorsan szalad az idő
Mint fürge nyúl a réten
Egy-két hónap úgy elillan
Mint a nyári rózsaillat
Mely elszáll az esti széllel
Mindenki szeret, csak én vagyok árva,
Senki a könnyem nem érti meg,
Hozzád száll fájón a szívem vágya...
Üldöz a sors szeszélyes kedvében
Végigsuhint rajtam kemény ostorával
Le-lecsap rám néha nagy kevélyen
S jókat kacag hetykén hangzó hahotával
Madárdallal köszönt a hajnal,
A kis zenész szívemet e dallal
Álomba ringatja, szépet álmodom,
Ott nyugszik bús fejem puha válladon.
Sokszor minden ok nélkül
Szívem súllyá nehezül,
S hogy mindenki hallja,
Kimondom, kikiáltom,
Mindenem a világon
Te vagy nekem, Emma.
Csend. Kihalt a táj,
Bent valami fáj.
Némaság éjjele pihen, pihen.
Megőrül a csendtől bolond szívem