Varjas Péter
Akkor mentünk mindig.
Abba a büfébe reggel.
Én azért mentem mindig akkor,
mert azt hittem, ez egy játék.
Sajnos csak dögöket fogok.
Rohannak, szépek, ahogy megfogom, elenyésznek.
Sokat már nem fogok várni. Pár feltételem maradt csupán.
Amúgy is tűnök innen. Megyek, mert nem érzem magaménak a társadalmat,
sem társaimat, a társasjátékaimat,
sem szüleimet és istenem.
Azt se, amit teszek. Így nem sikerül semmi sem.
Megyek ezekkel a farkasokkal bele a ködbe-hóba.
Futok, és szikrázik, és fehér, és fúj a hegyek mentén pustolva...
Végül is inspiráltál te is, Ildi, dagadt voltál.
Persze a szemed szép volt akkor is.
Te adtad a kávét, habbal.
Laci, Szabi, ti mindig kövérek voltatok,
Most meg ki vagytok gyúrva? Derekatok mint a kecskedongóé?
Dühöm szűkölve roncsol - az örök rab - belülről harap a szívembe.
Feszíti, tekeri nyakam, de tovább nem mehet!
Ő miért nem lehet szabad?
Az utolsó szavaid a tetteidről belelöktek a parázsba,
kecskelábaimmal átbotorkálok rajta.
Ide taszítottál.
Immár a pokolból harcolok ellened.
Rossz, baljós a Hold.
Nem tudok ellenállni a mocskos csábításának,
mikor szemembe ragyog....
A múltam homályba veszett,
de újra el kell indulnom,
nem panaszkodni jöttem.
Edzőteremben voltam többször,
nyögtem a súlyt, sziszegtem...