Varjas János István
Ti még mindig éltek...!
Legyőztök tereket, időket!
Tegnap a vonaton Petőfivel utaztam!
A haj, a fejforma, az arc, a bajusz...
Hátizsákkal állt a vagon már
Bezárt ajtajában, és telefonált...
Szeretlek így...
Szeretlek így, Szent-fehéren!
Szemet, lelket lelkesít
Ez a fehérség!
A gazdám elmondani akart.
Olyan: jótett helyébe jót várj!
Szemeitek, arcaitok visszafénylik,
Visszacsillan a mába
E szürke alkonyi homályban.
"Nem mondhatom el senkinek..."
Csak köszönetekkel!
Csak bocsánatkérésekkel!
Tartozom tinéktek -
Drága ősök, rokonok, ismerősök,
Családom... "családjaim" és
Melós-társaim... ott a túlvilágon és
Itt, e földi létezésben, mert
Segítettetek, és mert segítetek...
Akit a bátyámnak tartottam
Már nem futnak feléd
utak mentén a fák.
Az utak autód alá.
Sem fények, sem árnyak,
sem a táj figyelmedet
nem zavarják... Sem színek,
sem illatok, se ízek
emlékeket nem idéznek...
Hallgatnak rólad
Megint, mint a sír!
Ahonnan úgy hírlik,
Csontjaid csúfos elárvultan,
Gondos precízséggel kiemelték.
Az igazak Fényútján jöttem!
És lettem e mában,
Egy vén - már csak -
Lantpengető Vazul.
Október reggele van.
Melengetőn érint arcon a nap,
nem túl távolból hangzó
a pacsirtadal, és a tiszta,
kékséges égen varjúszárnyak -
fekete lobogók csaponganak...
Egy iciri-picirit mese is, meg nem is
A Váci úton át...
Ma jó kedve van télapónak
És bizonyára télanyónak is,
Mert iciri-piciri hógolyókat
Szóratnak az égből,
Bizonyosan az angyalokkal,
Mert csakis azok az icike-picike
Angyalkezek lehetnek képesek...