Vári Józsefné
Érts meg, nem akarok erről többet beszélni!
Elvesztetted varázsod, kell erről regélni?
Az idő elmúlik, ahogy telik, öregszem.
Nem tart már oly varázslatosnak az öreg szem.
Kemény ember volt az apám mindig.
Tán az élete sorsa alakította így.
Keményen dolgozott, és ritkán nevetett.
Legjobban a lustaságot vetette meg.
Nem tudom, mit is mondjak
A hegyen fel a lépcsőfoknak.
Bőszen mentünk fel, csak fel.
Már a vad eső sem felel.
Mert ott is csak kéz a kézben,
Lihegve szemedbe néztem.
Mikor szíved alatt hordod,
Lelked olyan boldog.
Aztán világra jön végre,
Az érzést nem adnád cserébe.
Valami van a levegőben, a szívem is sebesebben ver.
Orgona és akác illata keveredik a megújuló élettel.
Verőfénnyel jön már a hajnal, s hiszed, enyhülést hoz.
Lázban izzó, égő testtel bújok hozzá a hűs kispárnához.
A gondolat szárnyal, újra ott talál árnyat adó fák alatt,
Apró csókok, kéz a kézben, most a távolság emel falat.
Szeretlek, és ez már nem változik,
Tudjuk mi is, ők is, és elhiszik.
Látják, ahogy rád nézek, s te énrám,
Hogy izzik a lég, te vagy a szférám.
Nyuszi orra de pici!
Ni csak, itt jön valaki.
Bolyhos csibe, barkaág,
Megöntözlek, kis virág.
Ajándékom édes csók,
Legyen még sok locsolód!
Miért, hogy a napok ólomlábai
Néha versenyt futnak a zord idővel?
Miért, ha a találkozás nem mai,
És miért a verseny, ha karod ölel?
Harkály Károly egyszer nagyot gondolt,
Épp az én mandulafámon landolt.
Fámon szép, kis kerek lyukat vájt ott,
- Neje kiállt, várjál, Károly, állj ott!
Még gyermek, nem érti, miért nincs karácsony.
Tudja szegény, miért nincs pulyka asztalon.
Dehogynem érti, hisz más sincsen, tudja Ő.
Szeretethez és öleléshez sincs erő.
Miért is gyűlt egybe ez a szép, nagy csapat?
Nemcsak azért, hogy együtt jót mulassanak.
Egy esemény kapcsán jöttünk mi ma össze,
Hogy itt mindegyikünk Anikót köszöntse.
Piros arcú, szép kedvesem,
Gyönyörű kis szerelmesem!
Virágomat eléd rakom,
Drága kezedet csókolom.
Találkoztunk Te meg Én
Egy virtuális világ közepén.
Ismerkedtünk, abbahagytuk,
Majd újra egymásra akadtunk.