Vári Józsefné
Két meleg kar csodákra képes.
Ölelés, mely sohasem véges.
Ha átfon, felmelegszel tőle,
Érzed, sosem elég belőle!
Száguld a milliónyi jókívánság a Facebookon,
Sok az ismerős, sok barát, rokon.
Rengeteg üzenet, követni is alig tudom.
Most magam vagyok a laptop előtt,
Eszembe jut, hogy is volt azelőtt.
Mária, Te szeplőtelen,
József követ rendületlen.
Idegenben, a pusztában,
Betlehemi éjszakában.
Ünnepvárás, sürgés-forgás,
Évről évre megy a zsongás.
A hó persze idén is elmarad,
Azért a hangulat magával ragad.
Mikulás
Télapó és Télanyó szánra ültek egy napon,
Együtt lenni, jaj, de jó, siklani a friss havon.
Táltos szarvas vígan repült, merre tartunk, Gazdám?
December van, itt az idő, jó gyermek is van tán?
Jaj, ez a kép micsoda emléket idéz!
A krumplit, ahogy súrolta nagymama...
Még most is látom, az az imádott kéz...
Tán örökre bevésődött az agyamba.
Hát eljött az ősz megint,
hűvös szele meglegyint.
Üres már a parki pad,
hideg eső mossa csak.
Érts meg, nem akarok erről többet beszélni!
Elvesztetted varázsod, kell erről regélni?
Az idő elmúlik, ahogy telik, öregszem.
Nem tart már oly varázslatosnak az öreg szem.
Kemény ember volt az apám mindig.
Tán az élete sorsa alakította így.
Keményen dolgozott, és ritkán nevetett.
Legjobban a lustaságot vetette meg.
Nem tudom, mit is mondjak
A hegyen fel a lépcsőfoknak.
Bőszen mentünk fel, csak fel.
Már a vad eső sem felel.
Mert ott is csak kéz a kézben,
Lihegve szemedbe néztem.
Mikor szíved alatt hordod,
Lelked olyan boldog.
Aztán világra jön végre,
Az érzést nem adnád cserébe.
Valami van a levegőben, a szívem is sebesebben ver.
Orgona és akác illata keveredik a megújuló élettel.
Verőfénnyel jön már a hajnal, s hiszed, enyhülést hoz.
Lázban izzó, égő testtel bújok hozzá a hűs kispárnához.
A gondolat szárnyal, újra ott talál árnyat adó fák alatt,
Apró csókok, kéz a kézben, most a távolság emel falat.
Szeretlek, és ez már nem változik,
Tudjuk mi is, ők is, és elhiszik.
Látják, ahogy rád nézek, s te énrám,
Hogy izzik a lég, te vagy a szférám.