Vári Józsefné
Maradj otthon, kérlek, kedvesem!
Sírdogálok dühödt csendesen.
Valahogy hamisak e szavak,
Valahogy csúnyán bénítanak.
Éhség gyötör, de mégsem eszem,
A kanalat számhoz nem veszem.
Tüzel a testem, és szomjazom,
A teli pohárból mégsem iszom.
Gyermekként a homokbánya volt a játszóterem.
A part tele fecskefészekkel, édes Istenem.
Eljött a szeptember, búcsúztak a fecskék, sajnos,
Kezdődött a tanév, a munka ideje ez most.
A felhőknek tetejében jártam,
És még ott is virágot találtam.
Csak nekem szólt lágy hegedűszó,
Láttam aztán, hogy ez csak torzó.
Mennyi álom, mennyi tüzes vágy volt,
Mennyi hiú ábránd, igaz, már múlt.
Sok-sok csodás álom megvalósult,
A többi meg csak úgy hamvába hullt.
Fagyos a reggel, minden hófehér,
Lelkem a lelkeddel most összeér.
Újra önfeledt, játszó gyermek vagyok,
Ki téged most is csak nyerni hagyok.
Két meleg kar csodákra képes.
Ölelés, mely sohasem véges.
Ha átfon, felmelegszel tőle,
Érzed, sosem elég belőle!
Száguld a milliónyi jókívánság a Facebookon,
Sok az ismerős, sok barát, rokon.
Rengeteg üzenet, követni is alig tudom.
Most magam vagyok a laptop előtt,
Eszembe jut, hogy is volt azelőtt.
Mária, Te szeplőtelen,
József követ rendületlen.
Idegenben, a pusztában,
Betlehemi éjszakában.
Ünnepvárás, sürgés-forgás,
Évről évre megy a zsongás.
A hó persze idén is elmarad,
Azért a hangulat magával ragad.
Mikulás
Télapó és Télanyó szánra ültek egy napon,
Együtt lenni, jaj, de jó, siklani a friss havon.
Táltos szarvas vígan repült, merre tartunk, Gazdám?
December van, itt az idő, jó gyermek is van tán?
Jaj, ez a kép micsoda emléket idéz!
A krumplit, ahogy súrolta nagymama...
Még most is látom, az az imádott kéz...
Tán örökre bevésődött az agyamba.
Hát eljött az ősz megint,
hűvös szele meglegyint.
Üres már a parki pad,
hideg eső mossa csak.
Érts meg, nem akarok erről többet beszélni!
Elvesztetted varázsod, kell erről regélni?
Az idő elmúlik, ahogy telik, öregszem.
Nem tart már oly varázslatosnak az öreg szem.