Varga Zoltán2
Napközben jól vagyok, este azonban mégsem.
Úgy érzem, a lelkem gyenge, sötét lyukban végzem.
Elnyel a sötétség, mely most is szabdalja szívem,
Érzem, mindenem, de legfőképp magam elveszítem...
Élet, fények, évek,
múlnak a gyermekévek,
köszönni a sötétségnek,
dicsőíteni, engedjétek!
Szabad akarok lenni!
Úgy egyszer igazán!
Veled lenni, átölelni
Ülni a boldogság teraszán.
De szeretnék madár lenni,
A magas égen jönni, menni,
A szél lenne a segédem,
Madár lenni úgy egészen!
Nyugodtan cáfolj meg,
De itt vagyok,
Hiába mondták rám a Nagyok,
Hogy hagyjam abba, mert elbukok.
Csörög a vekker, felkelek
Fáradt, lassú csenddel.
Váratlan álom, vége egyszer,
S bár más lenne csak egyetlenegyszer.
Kávészín, fekete haj,
A bőrszínem, az itt a baj.
"Lopok, csalok, hazudok",
Minden Cigány, csak jó ember nem vagyok.
Hang nélkül gondolkodom rajtad,
Elmém didereg, de a vágy lobban.
Rád gondolok, s csak merengek,
Hogy téged mennyire őszintén szeretlek.
Életet adtál,
Mégis sok rosszat kaptál,
Anya vagy, feleség, nagyi,
Elég hálát nem lehet mondani.
Mikor elmentél,
Keserűvé változott az édes.
Nem éreztem, csak a lélegzésem,
Mikor elmentél.
Egy vasárnapi nap,
mint egy pillanat.
Egy fekete lepel lett az életem,
szóltam, várj!
Kértelek!
Az ember élete legnehezebb része a gyász.
Bárcsak ez nem lenne más, csak hazugság!
Mi eddig a szivárvány színeitől ragyogott,
de Én maradok.