Varga Róbert (Monoszkop)
Csúszó-mászó haslábas szánkázik az ösvényen,
Eső előtt bújik, eső után kinn a gyepen,
Lakása az övé, és nem osztja meg senkivel,
Hátán hordja házát, de félni tőle mégse kell.
Új helyre értem, hol vagyok? Nem tudom,
Vidám törzs ez, de totemüket felrúgom.
Elhajtod fejed, pedig ez most nagy falat,
Ha szerencsénk van, most nem döngetek nagy falat.
Nem jövök, csak egy ágyúval,
Most leszögezném, ez nem egy bárgyú dal.
Ha lett volna testvérem, esetleg anyám vagy apám,
Tán tudnám, milyen szeretve élni, de igazán.
Kikerült a szerelem, gyorsan elfordult minden barát,
Sohasem fogok látni mellettem álló arát.
Ideje lenne már lerángatni az életet fedő fóliát,
Én, mint Dávid, de velem szemben végtelen Góliát.
Verejtékemtől töltődnek újjá az elpárolgott tavak,
Izzadó ujjamból kicsúszik a toll, összefolynak a szavak.
Lángra lobban a víz is, tán a pokolban vagyok?
Még a szemem is izzad, félek, hogy elolvadok.
Egy-egy pillanat, egy érzés, miért bármit megtennék,
Mikor te átölelsz engem, örökre úgy maradnék.
Megállítanám az időt, csak hogy mosolyod mindig lássam,
Nélküled is megy az idő, bár sajnos, nagyon lassan.
Tudatlan szemeivel kacsingat rájuk: Vigyetek el!
Milyen kicsi és ártatlan, nekünk az kell!
Szeretném, ha szeretnének, hogy szerethessek,
Szeretnék végre szárnyra kapni, hogy repülhessek.
Szeretnék látni. Előre a dolgokat. Mindent.
Szeretném, ha nem lennék egyre üresebb itt bent.
Báránytestben farkaslélek,
Üvöltene, de csak birka hangon szól az ének.
Üdvözöllek, gyönyörű, szép királylány, ott fenn a toronyban,
Engedd le hozzám hosszú hajad nyugodtan!
Majd teljes erőből cibálom, míg mellém le nem esel,
Engem házassággal el nem kötelezel.