Varga István
...ahogy értesítést kapott címére,
közeli az elhunyt hozzátartozó,
fekete keretes volt a hírhozó.
Kabócák énekébe a tenger
beleszövi halk moraját,
égkárpitján hunyorgó csillagok
estének adnak koronát.
Sírkertekben imát mormol az odalátogató,
mohával fedett kőkeresztnél könnyezik nagyapó,
rég vesztett párja után hetente idelátogat,
elmeséli alkalmakkor, nem kerget már álmokat.
Pásztorház ott áll, gémeskút az udvarában,
balra forrásvíz a fás partnak oldalában,
ám innen nem látni a v-betű fordítottját,
hol nagyszerű készíteni tojásrántottát.
Kéklő termése a fáknak,
csodás körtéi a lánynak,
férfiú étvágy egyre nő,
fokozódó, bohém erő.
Eljött hát a várva várt nagy nap,
fejeden tőlem kapott kalap,
kezedbe én adtam a csokrot,
felkutattam érte sok bokrot.
Ábrándozó két szép szemed,
nem különben a szépséged
érintésére úgy vágyom,
mint termésre a meggyfákon.
Minden nap valamiről lemaradok,
netán van úgy, hogy beleragadok,
de nem, fogom magam s elindulok,
nektek is legyen egy jó napotok.
Gyökerekből táplálkozik, így fejlődik az élet,
utódainknak mutassuk a világmindenséget,
éltető föld fogja, de engedi is a mozgását,
szerteágazó gyökerek kapaszkodó jajongását.
Nem láttok bele
fényűző lelkembe,
hol boldogság árad,
de ott az árnyad.
A szürkeségből mosoly csillant,
ahogy nyílóvirág felém pillant,
derűt, mosolyt adtál vén szívemnek,
leszel-e múzsám, ha megkérlek.
Mily aljas gazember, elárulja nemzetét,
trikolór helyett imádja szivárvány színét,
igen nagyon szép a tarka és színes világ,
millió kis kérész, mint hulló tiszavirág.
Sötét éj után jött el a hajnal,
kit elhagytak, nem fürdik már vajban,
kit valaha szerettél, most bajban,
elhagyott lett a világi harcban.
Május van, állok lent a parton,
Dráva illata érinti arcom,
sebesen halad, ám a forgók
hol itt, hol ott örökmozgók.