Varga István
Ábrándozó két szép szemed,
nem különben a szépséged
érintésére úgy vágyom,
mint termésre a meggyfákon.
Minden nap valamiről lemaradok,
netán van úgy, hogy beleragadok,
de nem, fogom magam s elindulok,
nektek is legyen egy jó napotok.
Gyökerekből táplálkozik, így fejlődik az élet,
utódainknak mutassuk a világmindenséget,
éltető föld fogja, de engedi is a mozgását,
szerteágazó gyökerek kapaszkodó jajongását.
Nem láttok bele
fényűző lelkembe,
hol boldogság árad,
de ott az árnyad.
A szürkeségből mosoly csillant,
ahogy nyílóvirág felém pillant,
derűt, mosolyt adtál vén szívemnek,
leszel-e múzsám, ha megkérlek.
Mily aljas gazember, elárulja nemzetét,
trikolór helyett imádja szivárvány színét,
igen nagyon szép a tarka és színes világ,
millió kis kérész, mint hulló tiszavirág.
Sötét éj után jött el a hajnal,
kit elhagytak, nem fürdik már vajban,
kit valaha szerettél, most bajban,
elhagyott lett a világi harcban.
Május van, állok lent a parton,
Dráva illata érinti arcom,
sebesen halad, ám a forgók
hol itt, hol ott örökmozgók.
Platánok alatt szellő is susog,
ágak között vidám kis mókusok,
gondolatodba mélyedsz a padon,
egy csendes, napfényes vasárnapon.
Reggeli kávémban még gőzölög az álom,
sok gondolat, mint a kusza fagyökér, átfon,
biztató, vigasztaló szavakra úgy vágyom,
sok ezer gondolattal is olykor eljátszom.
Álmodozó májusom, benned mindig bíztam,
szerelmes szavaim versbe csomagoltam,
átadom, kíséretében csokor virággal,
szavaid várom vágyó kíváncsisággal.
Én a Dráva-partján lakom,
idevárom babámat nagyon,
sétányán, ha végigmegyek,
rám tapadnak a női-szemek.
Akkor épp búcsú volt, és vasárnap,
ez lett nekem igazi apanap,
nem volt szokásban, róla nem hallottam,
csak azt, kislány lett, mondták telefonban.
A próbababán múltnak a ruhája,
csikkek hamvadtak üveg hamutálba,
csontból faragott volt a férchúzó,
árván hever a nagy szabóolló.