Varga István
Sikoltó fájdalom a téves úton,
mikor rászakadt egy élet a csúcson,
romokat próbálta dobálni magáról,
majd szabadulni próbált a magányból.
Sírtak a felhők, könnyezték a napot,
eltévesztették az ünnepi dallamot,
de lelkedben öröm, várakozás tombolt,
szerető szíved vágyakozva hazagondolt.
Ha összefog a dínom meg a dánom,
lesz belőle mulatós dínomdánom,
farsangi kavalkádba jókedv veszik,
sok-sok táncos láb zenére éhezik.
Maskarába bújjunk vízkereszt után,
hogy ne ismerjen fel a saját kutyám,
kint a téren kezdjük, nagy tüzet rakunk,
egymás karjába belekapaszkodhatunk.
Mossátok ki a szennyesetek,
mely ott kupacokban állnak,
magja sincs már a sárguló,
aranyló honi kalásznak.
Csillagfényes éjjelen mindenütt csend lett,
majd a hosszú várakozás beteljesedett,
határban legelésző nyáj pihent némán,
tüzek világítottak, mint minden éjszakán.
Mint ahogy sok-sok éve már,
hamarosan csendül pezsgőspohár,
mögöttünk újra bezárul szoba,
szerényen vagy gazdagon hagyva.
Szállni a boldog szerelemmel,
versenyt repülni viharos széllel...
Karácsony
te gyönyörű éj,
csillagod ott ragyogjon
majd minden ember szívén.
A múlt
Emlékeimben -
él gyermek, mint - angyalka,
szőke, göndör haja, virágágyások
közt mezítláb járta, cica után vitte a lába.
...olyankor tűzláng hasított a szobán,
belefeledkeztünk vágyak tengerébe,
éreztük, ott vagyunk Ámor tenyerébe`.
Téli alkony alámerült Drávának vizébe,
majd az éjszaka dérleplet dobott a rétre,
december néha fitogtatta humoros erejét,
így hozta nekünk tudtára télnek üzenetét.
Akkor hullt a hó, ablakon jégvirág,
kint az úton szánkót húztak paripák.
Fűrészporos kályhán izzott a platni,
bakancsainkat ki kellett glancolni.
Ide kellene csatolni a képed,
látni lehessen tiszta szemed,
sugározza makulátlan erényed,
irántad a vágy bennem éled.