Varga István
Évszázadok versfodrában
ének zeng a rímcsokrában,
vonó húzza a dallamát,
boldogságot vagy balladát.
Délvidéknek sok vízpartján
elszaporodott a hódpatkány,
itt a Dráva a Vörös-part,
hol a Kis-bók vesz kanyart.
Anyám, Anyám, tudom, hol vagy, Édesanyám,
ott, hol megelőzött téged az én apám,
sírkert egyik sétaútja hozzád vezet,
ima után elmondom tán egy versemet.
Nem vagyok önző, Anya általam lettél,
mint elsőszülött gyermeket, öleltél,
kínokat a boldogság túlszárnyalta,
néked akkor én voltam a rivalda.
Mikor az élet maszk nélkül tárja kapuját,
ballagásra készül, ki elhagyja iskolát,
ki az érett korba mostanában lépett,
semmi nem tárható eléjük, mi kőbe vésett.
Kék égbolton szél gereblyéz felhőket,
míg lenn a földön a fűzfavesszőket
barka bársonyos bolyhú mosollyal hív,
most látom, mező, rét mily dekoratív.
Bár vesd fejemre sok-sok hibám,
mégis Magyar nyelvre tanított Anyám,
anyanyelvem oly szép, kifejező,
mint anyai szív, karral ölelő.
Áldott húsvét minden tavasz,
sonka, bárány, tojáson fényes viasz,
zöld a fészek, sok finomság,
ajándék, szeretet, boldogság.
Locsolnék én fűvel, fával,
csak ne találkozzak maskarával,
így a locsolás most elmarad,
számhoz emelem üvegnyakat.
Szellő futkos nőnapi ünnepen,
mikor virágot viszek kezemben,
köszöntő szavakra nyílna a szám,
de ott csak állok megzavarodván.
Kinyílt egy ajtó, első szobába lépek,
nem akarok része lenni balszerencsének,
csak mert januárnak hívják ezt a szobát,
vad teleknek adta e helyiség kulcsát.
Mosolyog rád a reggel,
tavaszi fák sok rüggyel,
barka pamacsa nevet,
hallgasd szívverésemet.
Ne gondold, hogy a csúcson boldogabb az ember,
vonít a szél, körülvesz hatalmas hótenger,
sziklák merednek, felhők lábad alatt gyűlnek,
út nehéz volt, de mégsem örülsz a sikernek.