Varga István
Mikor hallom a tücsköt ciripelni,
vagy látom a dolgos méheket,
hangyák mily szorgalommal gyűjtik
a télire való élelmet
Idő múlása nem az órán áll, bukik,
míg élünk, velünk marad a szolipszizmusig,
négy dimenzió, mi létünknek karma,
félrecsúszott életünk oka egy alma.
Vízkereszt után megindul a móka,
így jön létre egy farsangi mondóka,
sokatmondó is lehet a maszkabál,
lehetőleg te álarcot ne húzzál.
Oly jó kicsit néha csendben lenni,
elmúlt emlékekről álmodozni,
tiszta, fakadó forrásból inni,
csakis mindig jóban hinni, hinni.
Szilveszter, ó, szilveszter, te óévzáró,
ám egyben boldogabb újévet is váró,
durran a pezsgő, mint hó, hull a konfetti,
itt csak óév lehet a létszámfeletti.
Meg tudod még ígérni az estet,
a parkot, a sétányokat?
Drávát, a szürke folyót,
az elválasztó, majd összeért utakat?
Mesét álmodott az éjszaka,
szeretetet, békét, boldogot,
míg jégvirágos ablakokra
téli szél naivan suttogott.
Mikor az égen egy fényes csillag feltűnik,
több ezer éve, hogy e történet megesik,
pusztában itt-ott tábortüzek lobognak,
pihen a nyáj, pásztorok éberen alszanak.
Furcsa álmot hozott az éj,
boszorkányok repdestek,
seprűn ülve versenyeztek,
szántották a nagy eget.
Itt a tűznek odvában,
hol az ihlet megkapott,
múzsákkal találkoztam,
velük töltöttem a vasárnapot.
Piros csizmát húzott úgy, mint ködmönt és sapkát,
csodás szánba fogta észak négy rénszarvasát,
suhant a szán, ajándékát boldogan osztotta,
jelképes virgácsot is talált, ki csomagot bontotta.
Vén fejjel is vannak álmaim,
lesz-e ajándék évek maradványain,
rakjak majd cipőt az ablakba,
vagy csak lessek be a kapualjba?
Megejtett álmom, óvlak,
lélegzetem még el sem ég,
ájulásba zuhan a Nap,
sötétedik a kéklő ég.