Varga István
Idő verte porosodó évek,
lassan vége az őrültségnek,
vihar tépázta fákon gond honol,
és te még mindig álmodozol?
Ráncok, évek egyre jobban rám telepedtek,
indák évtizedei körém tekeredtek,
láttam tölgyet borostyán szorításában,
toportyánt vadászcsapdának fogságában.
Ne gondold, hogy lelkemben
nincsenek védekező tüskék,
bizony még hegyesebbek is,
mint amilyenek rózsát védték.
A magyar Mózes - híres Álmos vezér,
vele érkezett ide a diadalszekér,
Pannóniát újra birtokba vette,
őt a fia, Árpád vezér követte.
Ónszínű méltóságos a Dráva,
iható, tiszta vized megáldva,
poharat, kulacsot belemártva,
neked a minden meg van bocsátva.
Markomban tartom az órát, az időt,
mégsem érem utol a fáklyavivőt,
nem záródó ujjaimból átfolynak a percek,
fogaskerekek szakadatlan ciripelnek.
Bujdosó lett saját hazájába`,
álnokság döfött tőrt a hátába,
szerette az életet, a tájat,
dúsan virágzó cseresznyefákat.
Alamizsnává zsugorodott az élet,
mondd, mi jelképezi most a szegénységet,
rongyos, foltozott kabát, talpatlan cipő,
hajléktalanság, elfogyott lelkierő.
Piszkos lett a holnap a múlt mocskától,
elfelejtett lett tegnap a holnaptól,
hazugságtól bénultak lettek a szavak,
így a nagy beszédek szertefoszlanak.
Úgy hetvenen túl
az átgázolt hegyeken,
amit hátrahagytam,
azt már nem keresem.
Mindig voltak nemző ősök,
apák, nagyapák, az elődök,
alkotó kezükből kihull -
egyszer minden emlék fakul,
míg szeretet lebeg ártatlanul.
apák napjára
Zakatolt lábhajtású varrógépen,
mellette ült kissé görnyedten,
egész nap mintha odabilincselték,
megvan ma is, de már csak emlék.
Visítva ordít a decemberi szél,
tomboló csatározásba ér a tél,
mintha kegyelmet nem ismerne,
jégkristályokat kanyarít szemembe.
Pünkösdi emlék
Vázádba vágtam pünkösdirózsát,
hozzád vittem lelkemnek lángját,
szívemnek egy apró szilánkját.
Gömbbimbóból feslik ki a rózsa,
a piros olyan, mint babám csókja,
fehérnek meg hóhabos a szirma,
pisze kis órát megcsiklandozza.