Varga István
Enyém a legszebb szó, Édesanyám,
ki itt nevelt, s ez lett Hazám,
ölel a róna, mezőn virág,
ez az ország mindig nagyvilág,
égtek belém szép magyar szavak,
hol Dráva folyik, két kis patak,
Enyém a felhő, szép kikelet,
a sok színes-színű népviselet...
Ropánt gyalu ajándéka, göndör szíjács hull alá,
cinkelt csapban fűrész harap, égő fa vál hamuvá,
fenyőgyantaillat lengi kicsi műhely melegét,
megmunkált csapfészek befogadja csapolt szerelmét.
Magyarország az én hazám,
itt ringatta bölcsőm Anyám,
Petőfi versét olvasta Apám,
szívem fölé lett kokárdám.
A Corona árnyékában
Pereg az idő, mint napraforgóból a szemek,
berobbant közénk ördög műve, védekezzetek,
habár az éltető Napunk most is éppúgy ragyog,
ugyanúgy változatlan állásúak a csillagok.
Szótlanság homályából kifakad a szó,
némasági fogadalom így lesz búcsúzó,
de a némaságból szőtt díszes lepellel
ezután takaróztam majd minden éjjel.
Határtalan áradattal tört a világra
himlő, pestis után spanyolnátha,
ez sem volt elég, itt a vírus koronája.
Látod-e ott, a mélység rejtett fényét,
szürkeség alatt az élet aranykincsét,
hol az útnak végét most sem fogod látni,
hisz vendégek vagyunk itt, ezt kéne belátni.
Nőnapi gondolatok
Elfolyt idő nem ülhet jövőnek asztalához,
reggelire hívás nem jogosít vacsorához,
küldettem verses füzetet a betegágyához
a lázasan fekvő, de már ismert leányhoz.
Elnéztem csodálatos alakját,
szabályos, formás, szép orcáját,
festőnek vásznán élne örökre,
hogy emlékeznék rá, a nőmre.
Úttalan utakon, mindenhol zárt kapuk,
vajon mögöttük milyen az udvaruk,
csak egy helyre most kíváncsi lennék,
ahova én mindig visszamehetnék.
Nem egy csillag van az égen,
köztük az enyém is ragyog,
keresd meg azt, mutass majd rá,
ott van, hol Tejút kanyarog.
Hogy lehet osztályozni a leírt szavakat,
amik mondatokká rímmel összeállanak,
érthető vagy burkolt a mondanivaló,
ezért nem kérek baksist, nem leszek házaló.
Divathóbort már nem kell ide,
hűséget anélkül is fogadtam,
régmúlt időknek folyópartján
ujjadra laza gyűrűt húzhattam.
Valentin-nap
Soha nem gondoltam ezt valaha,
takaróztál volna hervadt virágba,
a csók, mely akkor maradt a porban,
amit már többé nem csókoltam soha.
Időzónák között hevernek az álmok,
sokszor bizony köztük ott botorkálok,
néha azonban arcomba csapkod ág-bog,
vagy ölelő karokkal valaki átfog.