Varga István
Szellő futkos nőnapi ünnepen,
mikor virágot viszek kezemben,
köszöntő szavakra nyílna a szám,
de ott csak állok megzavarodván.
Kinyílt egy ajtó, első szobába lépek,
nem akarok része lenni balszerencsének,
csak mert januárnak hívják ezt a szobát,
vad teleknek adta e helyiség kulcsát.
Mosolyog rád a reggel,
tavaszi fák sok rüggyel,
barka pamacsa nevet,
hallgasd szívverésemet.
Ne gondold, hogy a csúcson boldogabb az ember,
vonít a szél, körülvesz hatalmas hótenger,
sziklák merednek, felhők lábad alatt gyűlnek,
út nehéz volt, de mégsem örülsz a sikernek.
Rímjeim dallamával tán szívedig eljutok,
vagy lantom húrjait szaggatva messze futok,
válaszra várok, te drága NŐ, halljam szavad,
mit kívánsz, a sima vasat, vagy legyen aranyad.
Ekkor a hegyek megmozdulnak,
erdő fái súgnak-búgnak,
halak összevissza lubickolnak,
kedvesem, neked így bókolnak.
Robog velem, még itt utazó vagyok,
kísérnek láthatatlan őrangyalok,
fülkében mellettem telve a padok,
csattogó kerék, jönnek a kanyarok.
Szétrepedt kő résén virág nyílik,
élet ereje, követ feszítik,
van egy történetem emlékemben,
két öreg nyugszik egy temetőben.
Illata hogy száll a gőzölgő csészében,
tealeveleknek forrázatát érzem...
Drágám, oly édes, forró az a csók,
mint a bársonyos, fehér kis kacsók,
melyeket csókolom, akkor ölelnek,
azt sem bánom, ha ezért megköveznek.
Benéztem egy bálteremnek jégvirágos ablakán,
farsangi bál zajlott ott bent januárnak pamlagán,
vágyakozva sóhajtoztam, mivel nem volt maskarám,
szólt a zene, vele szálltam velencei gondolán.
Vízkereszt után már mit akartok,
lassan egy éve arcunkon álarcok,
nem ismer ránk macskánk, kutyánk,
de készül már a farsangi fánk.
Barátaim, huszonegyezzünk,
majd egész évben iszunk, eszünk,
bút, bánatot most mind feledünk,
ha elfáradtunk, úgy lefekszünk.
...durrognak a pezsgős dugók,
száll a szerpentinkonfetti,
múlt év a létszámfeletti.
Te voltál az a lány, kit álmaimba szőttem,
Te voltál az a lány, ki után rejtve bőgtem,
ám amikor csak átnéztél rajtam egy helyen,
pedig neked küldtem első írott sor versem.