Varga István
köszöntő
Kortársak voltunk, és jó barátnők,
emlékezetessé tenném az esküvőd...
köszöntő
Béke, a boldogság és a szeretet
Eztán árassza el örökre lelketeket,
Miután templomnak kapuján kiléptetek,
Harag ördögét messzire űzzétek.
A tudomány bölcsője
mindig az emberi elme,
bizonyított, hogy nélküle
világunk nem működne.
Az ősz mosolya sokszor oly hamis,
bár hull a levél, de még süt a Nap is,
ködösek a reggelek,
a virradattal együtt
én is később kelek.
gyász
Szívemben sáncot ver a harangzúgás,
öröm oly kevés, több a temetés a gyász,
pedig kedves füleimnek mindig ez a zene,
messziről ha hallom, más és más az üzenete.
írógéptől máig
Kattog a billentyű az írógépen,
mű íródik szabályosan szépen,
utazáshoz bizony még nehézkes,
fűződik Kempelen Farkas nevéhez.
Elhervadnak vázában a virágok,
kihunynak lángjai mécseseknek,
majd csak a kő marad, kő marad
az elhunytaknak örökös emléknek.
Az elmúlásból kinyúlt egy kéz,
majd írni kezdte őrzött titkait,
régen nem volt ideje elmondani
megtervezett, dédelgetett vágyait.
Lelkem kitárja a hátsó kapuját,
ott engedi ki felgyűlt sok bánatát,
ahogy a kapun kiér, könnyé válik,
melynek cseppjeitől két szemem ázik.
Könnyeznek a felhők
Drávánk nagy vizébe,
neki meg sem kottyan,
bár nincsen esernyője.
Borogatást tépek a gomolygó,
szürke, lucskos esőfelhőkből,
leakasztok egy darabot a fúvó szélből,
hogy kapjak egyet a törölközőből.
Ültettek-e fákat a kivágottak helyett,
mire nevelitek a felnövő gyermeket,
ha mind kivágjátok a fákat, erdőket,
vagy parlagon hagyjátok a kerteket,
milyen lesz élet folytatása a jövőnek.
Mikor mondjam el, és mondd, kinek,
hogy nyomnak a rám helyezett kövek,
ezek elmúlt éveknek azon nehezékei,
melyeket rám tettek mások, s lelkem cipeli.
Öreg tölgyek sötét árnyában,
lomboknak védő takarásában
napfény talált utat magának
és egy csodás, erdei Nimfának.
Vallomás
Véletlen jött el az a nap,
a nagy Titán feltámadott,
zengett az ég, villámok cikáztak,
alkotott az élet új korszakot.