Varga Bea
Lombok között lepke kószált,
már csak nyárnak emlékén
cikázva bolyongott a nap fényén.
Szakadatlanul húzza az idő
magára a dért,
ködnek ágya
lesz a tér...
Keresztet cipel a szív,
benne könnyekkel teli
emlékekkel...
Sírkövek magányos
álmát óvja
a hideg szél...
Temetőnek csendjében
csak lelkem kiált,
remegő kezeimmel
gyertyám gyújtom.
... teérted! ...
Kecmereg az erdő
mereng a már csak a nyárról
álmára készül most
minden állata.
Belém tenyerelt a ma,
odarángatott a szemembe,
csodaszép színben verejtékem,
mi ékem szüli ide,
homlokom küszöbén.
Szeretnék én madár lenni
széllel szembeszállni.
Ha emberként teszem... mindenki röhög.
Kérdi: - Minek?
Vacsorázik bennem
a nyári ég,
s majd hozzád is elér
nyugatról a szél,
mely beléd húzza
az ősznek minden
színét.