Varga Bálint
Keresem a fényt a sötét éjben,
Eltévedtem időben és térben.
Lelkem mélyén kutatom a választ,
Az őrült zajban nem lelek támaszt.
Börtön a magánélet, börtön a munkahely,
Nyomasztó gondolatokkal van tele a fej.
Rám hullott az éjszaka leple,
Már régóta ez a dolgok rendje.
Fogynak a napok, fogynak az órák,
Ezen a földön csak pusztulás vár.
Az őrült gazember háborút kiált,
S lángba is borult a fél világ.
...És a homokóra csak pereg,
Lassan elsöpri emlékedet
A drága idő, mely soha nem vár meg.
Vajon mit rejt ez a pillanat?
Hiszen még nincs itt a virradat,
Mikor valami új veszi kezdetét,
Új lehetőségek, talán új remény.
Vágyaim hada félelmeimmel játszik,
Ugyanaz a nap és éj követi egymást.
Széttépett lelkem darabokban látszik,
Planétánk csak forog, nincs még "kész a leltár."
Bezárt minden, itt a vég,
Az alagút végén semmi fény.
Kihalt utcák, kihalt városok,
A lélek itt már csak vánszorog.
Szörnyeteg lettem, rajtam a bélyeg,
Mutogatnak rám, s engem néznek.
Lelkem apró darabokra robban,
Felordít egy hang az éjszakában.
Úgy öleltél, mint még soha senki eddig,
Földöntúli érzés végtelen percig.
Harang kondul s a könnyek hullanak.
Valaki elment s nem jön vissza már.
Minduntalan bolyongó gyöngyhalász,
Ki örökké úton, remélve, kincset talál.
A tenger közepén naphosszat hánykódva,
Mindig jobb és jobb vizekre vágyódva.
Emberi mivoltunkból fakad,
Ki él, mindent magának akar.