Varga Árpád
Minden emberben egy közös
volt és van és lesz, s ez örök:
jelesül a Nap
a fejünk fölött.
Mire kell az idő?
Vajon mire kell?
Hogy legyen még nevelőd,
Kitől tanulva tisztelj?
bárhová is költözöl
marad híred utánad
bárhogyan is szörfözöl
marad híred utánad
bárhova is távozol
marad híred utánad
bárhogyan is változol
marad híred utánad...
sajnálni lemúlást
megszánni régiest
szerencsétlent
búcsúzni mélán
keseregni fojtóan
emelkedetten
bánni tettet
érezni sajnálatot...
én csak tanuljak bölcstől
és kövessem a fiatalabbat
vegyek példát öregebbről
ne maradjak el korábbitól
ne szakítson le ifjú titán
legyek tisztelő s illedelmes
ismerjem az összes technikát
fogadjak el mindenkit...
most keltem még a penészfoltokat is
láttam álmomban régi kis barcsi szobám
falain úgy volt ott minden ahogy hagytam
aztán kinéztem a fürdőből a vécé fölötti...
első szárnypróbálgatásaim e cím nélküli magyar versformában
Add
nekem
két szemed,
s én belátom
velük hibáim!
Valaki tudja rólam...
Nem bújhatni sehová,
se egy kő alá.
Ha létezel - vagy.
(Azonosítva...?!
Hmm...)
Nézni, nézni, nézni...
Arcodat fürkészni,
minden egyes arczegzugot,
a kontúrt, az áll-hajlatot...
Ma már van olyan,
hogy olló nélkül
nem tudsz hová menni.
Bontanod kell, szabni, vágni,
magadnak felnyitni.
Mindenkinek van egy kutyája,
méghozzá a gyermekkorából,
kivel megtanul szeretni s elengedni
ebből a világból.