Varga Áron
A hú-de-nagyot mondó, amatőr költő verse, ami szép, csak nem érted
Néha szomorú az ember, néha nem,
Nem foghatja ezt fel értelem,
A világvirág egyszer lehullik,
Ha villany lekapcs`, a fény elmúlik.
A bátyám volt az első hálátlan nép,
Ki egyszerűen kinevetett, miképp
Elmondtam neki, hogy verselni akarok.
Bukj el gyorsan, gyermek!
Eljön úgy is sorsod, hát teljesítsd be hamar!
Hibázz gyorsan, gyermek!
Kövesd el mindet, amit elfogsz, minél hamarabb!
Mért nem teszem le a tollat?
Hogyha még gyönyörű mondat...
Vénember egy percnyi gondolata
Egyre csak múlnak a szürke napok,
És e szürkeséggel én jóllakok.
Nem kívánok kóstolni többé már
Semmi új ízt, nem csalogat, nem vár.
A művészet örök, a többi por...
Nézd meg festményeid, magasságos művész!
Látom fáradt arcod, elégült mosolyod,
Hiszed, teremtményed az örökkévaló.
Ezeréves, megtört szárnyú,
Hajdanában becses madár!
Mondd meg nékem, sírva kérlek,
Mivé lettél? Hová fényed?
Pátoszos vágyódás november előtt
Óh, csak lenne már karácsony.
S barnásszürke ősz hóháton
Elmenne. Tudom, igazán,
Mikor eljönne, utálnám,
De jó érzés gondolni rá.
Város szélén fú` szél lengén,
És csak száll a szőlős között,
Simogatva minden szálat.
És csak állt, állt ott az özvegy
Fejét egy kendőbe kötve.
Emlékezve, mikoron egy
Férfi őt még úgy szerette.
avagy a 21. századi ember tragédiája
Lemerült a telefon,
Mit teszek e világon?
Hó nélküli szürkeségbe
Világítgat az olcsó fény,
A családok együtt ülve
Irritálnak, csodás élmény!