Varga Áron
Vénember egy percnyi gondolata
Egyre csak múlnak a szürke napok,
És e szürkeséggel én jóllakok.
Nem kívánok kóstolni többé már
Semmi új ízt, nem csalogat, nem vár.
A művészet örök, a többi por...
Nézd meg festményeid, magasságos művész!
Látom fáradt arcod, elégült mosolyod,
Hiszed, teremtményed az örökkévaló.
Ezeréves, megtört szárnyú,
Hajdanában becses madár!
Mondd meg nékem, sírva kérlek,
Mivé lettél? Hová fényed?
Pátoszos vágyódás november előtt
Óh, csak lenne már karácsony.
S barnásszürke ősz hóháton
Elmenne. Tudom, igazán,
Mikor eljönne, utálnám,
De jó érzés gondolni rá.
Város szélén fú` szél lengén,
És csak száll a szőlős között,
Simogatva minden szálat.
És csak állt, állt ott az özvegy
Fejét egy kendőbe kötve.
Emlékezve, mikoron egy
Férfi őt még úgy szerette.
avagy a 21. századi ember tragédiája
Lemerült a telefon,
Mit teszek e világon?
Hó nélküli szürkeségbe
Világítgat az olcsó fény,
A családok együtt ülve
Irritálnak, csodás élmény!
E-vel mesélem versemet.
Nehéz cselekvést tesztelek.
Ez lehet, egy nehéz menet.
Asztal az isteni eszköz, mely alábecsült,
Az akármit bíró, megmentő, tartó erő.
Akit ha beraksz a kályhába, sokáig fűt,
Mert mindig hű, bátor és erős tartó, ez ő,
Asztal.
Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel!
A menza félelem,
Halál és szenvedés,
Ezért nem szívlelem.