Váradi W Norbert
Áldd meg, Isten, a Hazát!
Kárpát-medence legjavát!
Áldd meg, kérlek, szőleit,
gazdag szántóföldjeit,
kis falut, ahol él még a hagyomány:
a Magyar néptánc, a hímzés,
a népművészet itt adomány,
balatoni lángost...
Hamuszínű ködben bámulom a rohanó embereket,
ahogy sietnek a hajnali félhomályban útjukon,
zebra mellett gőzös csatornákban a riadt egereket,
dudálásra ébredő arcokat, miként unottan bámulnak ki a buszon.
Megfáradt szekeremet tolom,
nap mint nap el-elvonszolom
kikövezett, bágyadt ösvényen...
Aki reggel leveri a harmatot,
S öntözi meg véle virágok szirmait,
Szebbé tenné szűk szemű hajnalod,
Feltárná előtted az éjszaka titkait!
Ahogy a fának levelét szétszórja a szél,
tikkadtan, sárgulva a tél elébe dobja,
úgy takarózik be a föld, mintha eltemetnék,
s hullik le minden ág elfáradt lombja!
Elfeledték régen kincseit,
Zselic dombság szőlős hegyeit,
szarvas járta lombos erdeit,
Berzsenyinek végső nyughelyit!
Élet a múzsám, belőle merítkezem,
valós a kép, bármily fukar,
ha költő volnék, lenne érdemem,
s nem az idő sebét tépkedném magam.
Suhanó felhők az égen,
Felváltja nap és az éj,
Sodró árként múlnak az évek,
Tovatűnnek, mint holdkaréj!
Hordozni már bilincseim nem tudom,
hitem letört felette, bája egyre ront,
szenvedni miatta: de már érte sem tudok,
sem éjjelem, sem nappalom: mind csupa gond.
Mosolygós arcok,
ragyogó gombszemek,
huncut kis kacajok,
visszhangos ligetek.
Csak félig jó, vagy csak félig rossz
az mind, ami vagyok neked és másnak,
s amit lát bennem, azt is másként hoz;
mint az való lenne a világnak.
Zengett a föld lábunk alatt
sok csatákon át!
Bevettük mi Európát
életünk során!
Ó, miért is élnek olyan mocsokban,
hol áldják és istenítik a gazt?
Miért támogatják a bűnt, tudatlan,
mint szegődött kutya, s őrzik azt?
Ím, elmúlt idők vihara tombol benned,
Szép emlékink` felhők árnyéka lengi be,
S a nappalhoz az éj új gondot teremt,
Már a hajnali fényt is az éj lepi be