Váradi W Norbert
Künn a háztetőkön hótakaró,
a szekér nyomán csikorog a tél,
igás hátán vastag lótakaró,
ne bántsa őt sem, ha felsüvölt szél.
Már csak emlékei vagyunk egy letűnt kornak,
én az iskolában még iskolaköpenyt hordtam,
nem volt mobil, mi labdát rúgtunk a porban,
nem volt net, a világról könyvekből tanultam.
Ó, Mária!
Ha a Fiad nem volna,
barbárok hada törne a világra,
hitetlenség, halál, káosz,
vetetlen föld, hol nem nyílnak virágok.
Virágillat száll,
még a szél is leáll,
méhek zengő zümmögése,
az én drága kis falumban
tavaszt vár a szálló ének...
Közöny taszítja szürkeségbe az embert,
futva rohannak el egymás mellett,
rongyéletük élik meg hajszolva,
némelyik nemzet egymással harcolva
Levelemet mind hiába írom,
ha nincs, aki elolvassa,
a fájdalmam rejtem csak el,
ha fáj a szív, azt titkolni kell.
Ott voltam én is a vén lámpás alatt,
hol szikrázott a hóesés a fények alatt,
az utcák járdáját bevonta a hó,
kukát, kartont, Embert a hótakaró!
...te öreges-ócska test!
Már a sorssal kell küzdenem,
betegség, átok, mi kínoz engemet?
Lombot tép az őszi szél, és mindent letarol,
A dús nyár végiből a virág-illatot,
Barnult levelét a fának dunnaként ledobja,
Virágok színét a szép nyártól ellopja.
Mintha a pusztában ballagnék,
a semmi közepén nem hallja senki szavam,
pedig számos a tömeg, mi körbevesz,
kik némaságból emeltek magas falat!
...ahogy lassan odébb sompolyog,
nyomában a langyos-déli szél,
gyenge szárán hóvirág imbolyog!
Eltűnt idők, évkönyveimben lapozgatok,
mily rég is volt egy-egy újév hajnala,
idők sebeit feltépő, pezsgős illatok,
szilveszteri dáridók reményteli dallama!
Néma csend honol a temető felett,
s megannyi fájdalom és szenvedés
virágos sírok között, egy-egy elfeledett
s kigyúló mécsesek közt az emlékezés.
Virágaink szirma hullott le a porba,
ahogy a tűzben elégő csillagok,
tavaszra várva szedtük csokorba,
mint valami száraz csutakot.