Váradi W Norbert
Angyalokkal tárta ki
szárnyait az égnek,
zengő ajkán honszeretet
leng hátán a szélnek.
Mint a tűnő álom, rohannak az évek,
Sárguló falevéllel érek lassan véget.
Lelkemben lépkedsz ki és be kényed-kedved szerint,
hiszen előtted nyitva van, vaslakat nem őrzi jószerint,
csak a rozsdás kulcsa maradt, s nyújt lelkemnek vigaszt,
szőnyeg alá rejtve az időkön át, és féltve őrzi azt
Jöttem, mikor jönni kellett,
Mentem, mikor menni kellett,
Hívtál vissza hamis vággyal,
Jöttem ismét - szívem fájlal!
Nyugtalan század, elcsalt nappalok,
múltból kiáltó, sötét angyalok,
a középkor szele ismét tombol,
a Notre Dame Párizsban ilyenkor lángol!
Könnyel vakít a napfény,
amint virágok felett kikél a tavasz,
a gyönyör színeiben pompáz,
ahogy a gyümölcsfa rügyet fakaszt!
A cipőm talpa majd` kilyukadt, úgy siettem hozzád,
úgy hallottam mostanában igen hervadoztál...
Harmatos a nyuszi fészke,
fűben lapul most szegényke,
pisze orra harmatnedves,
ugrik párat a kis kedves!
Fikció
Negyvenöt éves lettem én -
engem is meglep e szerzemény
ecset-
elem...
Hány még
"vetetlen" föld akad e tájon?
Meddő nekünk,
ha a miénk nem lehet!
Csibész sorsok és elzárt életek,
Gondtalan gondok, remények, édesek,
Csibész sorsok és zsiványbecsület,
Gondtalan gondok edzik meg lelkedet!
Áldd meg, Isten, a Hazát!
Kárpát-medence legjavát!
Áldd meg, kérlek, szőleit,
gazdag szántóföldjeit,
kis falut, ahol él még a hagyomány:
a Magyar néptánc, a hímzés,
a népművészet itt adomány,
balatoni lángost...
Hamuszínű ködben bámulom a rohanó embereket,
ahogy sietnek a hajnali félhomályban útjukon,
zebra mellett gőzös csatornákban a riadt egereket,
dudálásra ébredő arcokat, miként unottan bámulnak ki a buszon.
Megfáradt szekeremet tolom,
nap mint nap el-elvonszolom
kikövezett, bágyadt ösvényen...