Vályi János
Hálás szívvel gondolok rád, kedves édesanyám,
Megfogantam méhedben, s onnan csak gondoztál.
Szerettél, óvtál, féltettél, ápoltál,
Jóban, rosszban mindig mellettem voltál.
Annyiszor kérdezted tőlem, kincsem,
Mit jelentesz te énnékem,
Miért te, és nem más,
Mi van benned, mi ily csodás.
Szerelmes lelkemben, tavaszi szél melegében,
Virágod nyílt csodaszépen, rétem kis mezejében.
Napsugár sütötte, esővíz locsolta...
Harmatcseppnek teremtett engem az Isten,
Csodás kamillamezőn keletkeztem.
A Nap felszárított, s a fellegekbe emelt,
Együtt repültem az esőfelhőkkel.
Veled álmodni a jövőt, reményekkel betölt,
Szárnyalni a fellegekben, szerelemtől eltelítve.
Te vagy minden gondolatom, se éjjelem, se nappalom,
Idő s tér nem létezik, csak mi ketten a végtelenben.
Hol van már a vígan kacagó gyermekkor?
Mikor katonák voltunk a véd diófa várában,
Vagy mikor bújócskáztunk a kukoricásban,
Homokvárat építettünk egész nap.
Úgy szeretnék sétálni veled, mint régen,
Szorosan ölelve, kéz a kézben a réten.
Félredobva a gondokat, együtt szőni a holnapokat.
Csodálattal tekinteni szemeid ragyogó tüzébe,
Forró csókjaidtól rabnak lenni egy életre.
Magányos farkasnak teremtett az Isten,
Nincs szívemben kincsem, senkim sincsen,
Nem véletlen ez, hisz olyan nincs,
Mesékben a szívem rég nem hisz,
Félve, s lassan, óvatosan érez...
Ő
Talán végre rátaláltam,
Bolond szívem bátran szárnyal,
Miben más ő, mint a többi?
Nem akarja elhitetni.
Csak a szó képes fájdalmat okozni,
Csalódott szív egyet tud, szenvedni.
Bánt a sorsom, múltam, jelenem,
Nincs senki, kinek mondhatnám;
Szeretlek, kedvesem!
Révbe ért kis hajóm
Háborgó élet tengerén,
Isten velem volt szüntelen,
Nem hagyott el soha a remény.