Válóczy Szilvia
Hideg volt, kezeddel melengetted átfagyott kezemet...
Kicsi leány futott a folyosón
sírdogálva,
hatalmas könnyek csorogtak orcájáról
a ruhájára.
Szürke a világ, fakó a messzeség,
de az én szívemben Isten fénye ég.
Még nem látni jól a ködös légen át,
de lassan feltűnik az ég, a tisztaság.
Áldott az ember, mert csodálatos lényébe
Isten költözött.
Vajon tudja az alvó, hogy erejével
mire képes e világ fölött?
Térdre borult testek mellett
Isten seregei némán figyelnek,
a gyötrelem szemeikben
forrón égő, árva keresztek.
Csoda vesz most körül,
mint lobogó gyertyák lángjában a fény,
szemeinkben tünemény
reptet hullámzó színeket,
mosolyba mártja
az ünnepbe öltözött szíveket,
s a meghitt hangulat...
Nem tudom, miért szeret szívem,
a válaszok nem fontosak,
mit érzek, mélyről jövő,
s igaz szív értheti csak.
Ahogyan ott ülünk a kavicsos parton,
s messzebb a Duna ringatta hullámok
játékába egy-egy hajó téved,
átölelt karjaid közt lelkem
nyugalmadba réved,
mert ez a pillanat
lelkünk akarata:
a szabadságé.
Minden él...
Nézd és lásd, mit rejt a képzelet,
szabadítsd ki létedet
e nehézkes vétek alól,
s halld meg a zenét...
Nehéz a levegő,
künt lebegő párát
ver vissza a nap,
sűrű zuhatag szakadt
homokra, zöldre...
Búzavirág, Búzavirág...
Integet a szála.
Kis levelén, kék virágát
duzzasztja a hála:
"Jó így nekem, jó itt nekem
szép Magyarországon!
Erdő, erdő, hatalmas erdő
ingó-bingó kőhalmos erő
megáll, megáll benne az idő
Isten szíve, végtelen, s élő.
Nyűglődöm, hőbörgök egyszegény
gondom alatt, nem találom magamban
a megoldást, a kiutat.
Sok kérdés kér, majd naphoz ér,
de még rejti lényegét,
míg várva vár és alva jár,
az ősz teríti szőnyegét.