Valkó Roland
Isten küldött téged Anya,
méhed érlelje gyümölcsét,
testet öltsön fényed hamva,
hozzád úszva, szíved öblén.
Ne sírjon, drága nagyanyám,
derűtlen unokájáért,
mert mielőtt megbántanám,
örüljön a friss virágért.
Hamuszürke volt az élet,
mint a kései kikötő.
Arcokat kutattam, s téged,
de az éjjel sűrűsödő.
Látom, megint bánt a világ,
de szeretetem benned él,
csendben, érted száll az imám,
felrepíti az esti szél.
Átfagytak a tejszínű fák
némely`k töredeznek velem,
és játszik a képzeletem,
aggodalmam elringatják.
Csillagszemű legény,
ül sok ezer felhőn,
mennyboltot kémlelvén,
gondolkodva, félőn.
Összekulcsolt két kezemből
engedem az évet,
kiterített, friss lepedőn
hallgatom a csendet.
A messziségből tova
utolszor indultam,
utolszor viselt
fájón a rabiga.
Felnézek a hópelyhekkel fércelt égre,
mialatt szívemen olvadnak a bárányképek,
belőlük csordul sok-sok hónap fénye,
melyet nem varr el a múló idő jelenléte.
Szomjoltó kis patak,
merre viszed utamat?
Forrásodból előtörnöm,
hogy s hol szabad?