Vajda J. Gábor
Belém marnak léha dolgok,
szűkölök vagy néha morgok
s belül sírok, hogyha vernek,
mint a jég, a döglött tervek.
Magára hagyta a hajnalt az éjjel,
narancsban úszik a távol s az ég...
Szembe jönnek, nem kímélnek,
rám ragadnak, elkísérnek.
Pörgetnek, mint léha lányok,
- gondolatban néha hányok.
Van, hogy veszik, van, hogy adják,
földre hulljon, van, hogy hagyják.
Van, hogy szívják, van, hogy szívom,
mozgásban van, mert a szív nyom.
A fülbe bújt - hol földre lelt,
s két légvétel között
kicsírázott, létre kelt
- belém költözött.
Drámai mélységek sok sorban
Most a boltban kolbászolok.
Nem kell semmi kolbász dolog!
Joghurt kell, flórás, lehetőleg élő,
s mindez miért? Szólok én (a mesélő)...
Útszéli gondolatok egy galambról
Az úttesten heverő
galambon átment
egy betonkeverő.
Átment, majd továbbment...
Nem vagyok álmos, és te sem alszol,
falra a függöny képeket rajzol.
Régimódi kis mese
Már zöldell az erdő, sárga a rét,
kiskacsa verdes, vonzza az ég.
Nyílik a zsálya, kellem a bája,
csábosan lebben báli ruhája.
- Bányató -
Mély a víz, fürödni tilos!
A parton barna vagy piros
fenekek, ruha meg sehol,
- ha mégis, van, aki letol.
Hallga, balga! - szólt a király.
Itt a jussod, mi most kijár!
S midőn harag levét ette,
dalnok fejét levétette.
Egy
jól megtermett, fehér béka
reggel, mikor felébredtem,
ott üldögélt mellkasomon,
rám pislogott s nem értettem,
(és szerintem ő sem nagyon...)
hogy került a szívem fölé,
ám ha nem bánt, békén hagyom...
Ahogy nézem, magam látom.
Hozzám bújik, ölel, átfon,
könnyen veszi be a várat,
ahogy szeret, ahogy árad,
ki belőle s belém bújik,
át a bőrön, le a húsig...
Egy kitartó de pökhendi levél utolsó pillanatai a fán
Ahogy a szél megcibálja,
a vén levél pedzi már ma,
mindegy az, hogy régen mit hitt,
nem maradhat örökké itt.