Vajda J. Gábor
Egy
jól megtermett, fehér béka
reggel, mikor felébredtem,
ott üldögélt mellkasomon,
rám pislogott s nem értettem,
(és szerintem ő sem nagyon...)
hogy került a szívem fölé,
ám ha nem bánt, békén hagyom...
Ahogy nézem, magam látom.
Hozzám bújik, ölel, átfon,
könnyen veszi be a várat,
ahogy szeret, ahogy árad,
ki belőle s belém bújik,
át a bőrön, le a húsig...
Egy kitartó de pökhendi levél utolsó pillanatai a fán
Ahogy a szél megcibálja,
a vén levél pedzi már ma,
mindegy az, hogy régen mit hitt,
nem maradhat örökké itt.
Már hallgatnám tavasszal a csendet,
fázós rügyet hó alatt, ha tágul.
Hallgatnám a távolt és a cseppet,
mi jégcsapról fáradtan aláhull.
Hát itt vagyunk most, te meg én,
az idő fogaskerekén.
Fájdalmas és nagyon durva,
két fog közé beszorulva.
Elfekvő, sok majdnem halott, én vakon
tűrve fekszem ott, s hogy már ne verjen,
csendben - hogy fájdalmam fel ne keljen,
dúdolom legvégül kedves kis dalom.
Fáradt utcalámpák vacognak a télben,
ahogy léptem roppan, nyoma van a hónak.
Kacér kis hópihék táncolnak a szélben,
s röptükben nevetve szilánkokat szórnak.
Itt oly sok ember vesz körül,
s én nézem fáradt arcukat.
A "kell" mi mindent ír fölül,
hát kötnek kétes alkukat.
Apró kis szúrós kavics vagyok
a cipődben.
Hiszen rosszkor kereslek, mindig
rossz időben.
Ingujjra vetkőzött most vidáman az ősz,
hűvös zakóját egy székkarfára dobva.
Menni kéne lassan, de ő még itt időz,
mézes napsugártól forró csókot lopva.
Hideg hullámok közt csapkodsz a reményt keresve,
a fejed még víz felett, de lelked megfagyott.
- Lábam alatt az idő köröz prédáját lesve,
az erőm rútul megcsalt és csendben elhagyott.
Kicsi vagyok, de nagy testben.
Álmomban ágyamban fekszem,
nevetgélek, kvaterkázom,
- takarjál be, apa, fázom.
Ki nem mondott vágyainkból építünk légvárakat
Melléhúzunk indokokból égig érő várfalat...
Jókedvem tava most kiszáradva áll,
ördögszekért görget keresztül a szél
- egy kopasz fa mögül sandít a halál,
nem csorbul kezében az átokvert acél.
Ó, Nagy Pacal! Hozzád szól szerény dalom.
Lelkem tépi kín, és marja borzalom,
hogy némák maradnak a csendes ezrek,
kik téged szívből vagy épp szívvel esznek.
S nem kiáltják a fitymálók szemébe.
A pacal finom! Én azt ennék ebédre!