Vajda J. Gábor
Zümi-zümi, méhecske,
Faljál engem édesre.
Felhők alatt, tarka réten
Játsszál velem úgy, mint régen.
Erdő vagyok, bennem fák a kételyek,
éjjelente rám köszönnek némelyek.
Sűrű lombok sötét árnya - fénytelen,
odvaikban kétség szülte lény terem.
Hamis képek emésztenek,
bilincsemről penész pereg.
Démonjaim sötét vásznon,
körbevesznek, velük játszom.
...S azt hiszed, nem tudom, okkal...
De én így is csak csodálva leslek,
vágyódva, száraz torokkal.
Mindenfelé formás testek,
rajtam pluszok, nem jól festek.
S hogyha nem a tükör rossz már,
az ott sajnos nem egy rozmár.
Bennünk a vér már máshogyan buzog,
de szép szívet még képzelünk a rossznak.
Mint száraz földben tikkadt kaktuszok,
mik tüskéik közt virágot ha hoznak.
Nem megy többet széllel szembe,
kopott kabát, rozsdás szegre.
Gyűrött kalap, régi székre,
megpihen most ő is végre.
Elzárva sorvad a képzelet,
- fülekbe súgják az álmokat.
Benned kelt ki? Csak képzeled,
más az már, aki álmot ad.
Mért nem lát az Isten, mért nem vette észre,
hogy farag az ördög szekercével készre?
Anyám már célzott rá... - a külső nem minden,
a belső érték az, miben majd kell hinnem.
Ha nem jut bókokból, talán nem véletlen,
ha arcél nem formás és tompán életlen.
Jár-e nekünk itt még ezer év?
Lesz-e majd bárki, ki kérdez-e még?
Kérik-e számon, hogy mit hoz a múlt?
Nem maradt semmi - mer` így alakult.
5.
A fény ma is korán ébredt,
a tűz kihunyt - a Nap égett.
Madár dalolt, ágon megült,
talán a két férfin derült.
3.
János arcán tűznek fénye,
síron virág hűlt emléke.
S mit szomszéd lány néki mondott...
szívére tett régi gondot.
1.
Pásztortűznél ketten voltak,
száraz ágat lángba toltak.
Rezgő fénynél két árnyalak,
így jöttek szájra a szavak...