Vajda J. Gábor
Az én XXI. századom...
Küzdök
a magányommal vagy épp mással,
az ébrenléttel, az elalvással.
A sok munkával, vagy ha nincsen,
- mert már ingyen semmi sincsen.
Hát felkeltem ma is...
- mert ébresztett agyam.
Tudom már pontosan,
három óra van.
Széjjelhasadt ólomfelhők,
- köztük futva, kéket égre
festő, frissen fújó szellők,
napfényt szórnak sötét végre.
Mellettem kék madártoll,
épp elreppent madártól.
Hátam mögött hagyott dombok,
- hegyek voltak! (nagyot mondok...)
Itt ülök a gép előtt
- napsütötte délelőtt.
Karba fonva két kezem,
duzzogok, hogy létezem...
Hadd legyek egy percre, levegőd, mi éltet,
hadd legyen e pár sor egyedül csak Érted.
Gondolok rád akkor, hogyha fáj a csended,
legyél tiszta, mély tó, s én megfürdöm benned.
Nekem ő túl sok volt,
neki én túl kevés.
Vágyra vágyva túltolt,
kósza, fals felvetés.
Álmatlan percekben fejemben perceg benn
pár kínzó gondolat - szárnyakat bontogat.
Rosszkedvem rám talál, minden jót felzabál,
elítél - deklarál, bármivé degradál.
Sáros a föld - esett éjjel,
égi áldást szórva széjjel.
Búcsúdal
Te bántottál, én bántottalak.
S mint salátán a rántott halak,
csendben fekszünk egymás mellett,
- elmondtuk már mind, mit kellett...
Megnyúlt árnyak játszanak fűszálak között,
eltapodt pázsitnak szomjas, tikkadt testén.
A Napnak fátyolszéle hegynek ütközött,
messzi Badacsonyra piros bársonyt festvén.
Csukódik a kapuzár
s egyfolytában abuzál,
fejemben egy Gondolat
fülbe sugdos, mondogat.
Felnéztem (- a telefonom lemerült),
s ott gubbasztott mellettem egy menekült,
ágrólszakadt, legénytollas idegen,
megmozdítva néhány dolgot idebenn.