Vajda Attila
Kitalálok neked egy ritmust,
Verset írok köré, mondjuk kéket,
Hangot hozzá a csendből veszek,
Képeket a sötétből remélek.
Szívedből egy fiókba költözök,
Nedves párnák közt a hajnal...
Fülsiketítő kétség-dobok,
Életed apró tárgya vagyok.
Odvas fa árnyékának titkait,
Mint száz boldog percet,
Lépcsőházak fordulóján
A megrekedt időt
Őrzöm, ahogy fák rügye
Őriz egy-egy tavasz verset.
Mint a fák kérgében a búvó titok,
Mint kígyó testéről a levetett bőr,
Egyszerű életből kihalló jajok...
Vargabetűt hurkol a látóhatáron,
Verset ír az égre, fényeset,
Vadul, őrülten cikáz a vásznon,
Nevet kicsit, kéz töri a kezet.
Csak éjjel jössz, mintha félnél, ki lát,
Ne félj, most is csak magam vagyok,
A józanság határán egyensúlyozok,
Vékony a kötél, a belsőm kiált.
Csak ne tudják, dalos kedvem miért özönlik,
Miért oly vidám, aki elmegy,
Kipróbált dombok romjain vágyam döntik,
A kereszt itt pazarló hitet enged.
Nem méredzkedem patikamérleggel,
Elég a mázsáló, vagyok pár kiló
Hús.
Ám perlekedem én a bús élettel,
Magamat nem adom, lázas vízió
Húz.
Megcsömörlött akaratból varrt ócska gúnyád alatt,
égő-didergő lidércként még talán észrevétlen marad,
szomjazó-hazug ifjúságod örökébe lépett
áruló, öreg csontjaidban az utolsó lélegzet.
Leszek, ki megfér veled,
Leszek hűvös leheleted
Magányod sötétjében,
Ha a halál jő a közelgő őszben...