Vágány József
Szegjük meg az új kenyerünk,
abból a koldusnak is jusson,
úgy toljuk most a szekerünk,
hogy tovább haladjon az úton!
Tudjuk rég, létezik a nagy titok,
sokan mégis kétkedve fogadjuk.
A kérdéssel most hozzád fordulok:
Urunk! Bűn, ha hinni nem akarjuk?
Vad vágtával repülnek az évek,
egyre többször kísértenek álmok,
és van egy, mit sokszor felidézek,
mert olyankor mindig otthon járok.
Nem esett már nagyon régen,
fent tüzet rak a nap az égen,
lent porzik a lét, inni vágyik,
a szárazságtól csak árnya látszik.
Ne állj a síromnál könnyezve!
Nem vagyok ott,
a szemem nem hunytam le.
Fújdogálok ezernyi szélben,
alászállok lágy hóesésben,
a langy esővel szitálok,
érett búzamezőn állok.
Nem vagyok a Tápiónak
a híres-neves költője,
csak e csodás régiónak
egy ismeretlen szerzője.
Fut az idő, mind vele futunk,
ha megállnánk is, odajutunk,
lassítani bölcs gondolat,
úgyis kész lesz a dolgozat.
Messziről jött ember
azt mond, amit akar,
folyékonyan kertel
és állóvizet kavar.
Pest megyében kanyarog
a szelíd vizű kis patak,
néhol már csak ácsorog,
s benne rég nem játszanak.
Pótunokámhoz
Egy aranyos, kicsi lánynak
írom ma a versem,
leírom a királylánynak,
mennyire szeretem.
Apák napját nem ünneplem,
ő már nagyon régen elment,
a csillagok közt meglelhetem,
ott fent szolgálja az Istent.
Igen jeles napunk van ma:
Pató Pál úr szülinapja,
ha meghalljuk ezt a nevet,
sokunk bizony rögtön nevet.
A katonák együtt haltak
ádáz harcban, szörnyű kínban,
nem gondolták, ott maradnak
a bajtársakkal közös sírban.
Nyílhatnak a piros rózsák
Pünkösdkor vagy más napon,
megállnak a percek, órák,
hol nincs béke, csak borzalom.
Kiserdő a faluszélen
A Kiserdő a faluszélen
kamaszkori szép emlékem,
lakott ott egy kedves kislány,
vele voltam sok délután,
úgy éreztem, nagy szerelem,
nem sejtettem, játszik velem.